Córesz

Pesti családban nőttem fel, ami azt jelenti, hogy a családom tagjai születésem idején már évtizedek óta Pesten éltek. Ami azt jelenti, hogy a családtagok hallatlanul eltérő származása (itt eredetük helyeire és szocioló­giai körülményeire gondolok) és felekezeti háttere ellenére ahhoz a nyelvi közeghez igazodtak, amelyben éltek. Ezt a közeget munkás-kispolgári szociális térnek mondanám, a nagyváros belterületének és munkásnegyedeinek határán. Nálunk a közhasználatú nyelv a század első felében már a magyar volt. És magyarként használtunk rengeteg nem magyar szót. A konyhai fali csap nálunk auszkusz névre hallgatott, anyám a hentesnél sluszt vagy paufleket vásárolt, a pincében fát slihtoltam, olykor smarnit vagy grenadirmarsot ettünk a leves után, a nút, a falz, a passzentos, a valcolás, a fugázás és a drehálás is mindennapi szó volt az iparos rokonok beszédében, nem hozott senkit zavarba a slágfertig, a slamperei, a búg, a snicli, a cifferblat, a serbli, a frech, az etvasz, a frász sem. Arról persze fogalmunk sem volt, hogy magyarnémet beszédünk jövevényszavai között mennyi héber és jiddis eredetű van: bóvli, kampec, smúzol, guberál, elpénecol, mószerol, hirig, balhé, haver, brájzli, dafke, mázli, meló stb. Volt azonban jó pár olyan szó, amelyről tudtuk, hogy a zsidósággal kapcsolatos, és ezeket úgy is használtuk: valami távoli másság jelzéseként. Amely „mássággal” nem sok személyes-napi kapcsolatunk volt, de ha olykor volt is, azt valamiféle kedélyesség színezte át. Barkhesz, éceszgéber, ajser, sólet, besóresz, kóser, kóved, chevra kadisa, bóher, miszmahol, gajdesz stb. Apám beszédében a bis gromoboj éppúgy jelen volt, mint, mondjuk, a secko jedno. Persze zsidó szó nagyon ritkán hangzott el odahaza a szocia­lista évtizedekben, a bibsi vagy a biboldó pedig soha.

Ezeken az emlényeken merengek, olvasván egy mondatot a Hírszerző nevű internetes lapon: „Csak a córesz van ezzel a Kertésszel.” A córeszt mi is ismertük, de tudtuk, hogy ez a szó nem a nyilvános beszédbe való. Nincs ugyan antiszemita felhívó ereje vagy üzenete, de azért mégse… Máig is legfeljebb „macskakörmök között” mondom ki, különösen azóta, amióta Czakó Gábor barátom egy „rémmeséjében” az „ajvét” merészelte leírni, és ezért a rendszerváltoztató liberálisok azon nyomban feltűzték képét a vad antiszemiták tablójára: Wanted. Ugyanebben a cikkben olvasom, hogy Kertész „zsidó”. Valamikor még a kilencvenes évek elején kioktatást kaptunk valakitől – egy magát zsidóként nem azonosító közírótól –, hogy aki a zsidó szót – értelemszerűen: nem zsidóként – leírja, az antiszemita. De hát van-e így értelme annak, hogy „értelemszerűen”? Jegyzem meg – noch dazu –, a córesszel egy Seres nevű egyén élt a Hírszerző hírmagyarázójaként, akinek a jelek szerint szabad a zsidózás. Nem tudom, ki ő, nem is nagyon érdekel, nem is miatta kerestem fel a hírszerzőket, akik a jelek szerint – egyébiránt – inkább használni, mintsem gyűjteni igyekeznek a híreket.

Nekem egy Hont nevűre hívták fel a figyelmemet most a legújabb Kertész-kérdés (és Magyar Hírlap-kérdés!) viharzásában (olyan nincs, hogy „Judenfrage” vagy „cigánykérdés”!) – „apám, kaptál a pofádra”. Kaptam bíz én, de kapott megint Czakó is („mára a neoretardáció képviselőjévé avanzsált”, nem tudni mi ez, de az ziher, hogy nem dicséret), Vámos György kolléga („kivénhedt nyakkendő-kereskedő”, „Széles Gábor házi zsidója”) és mint „írószövetségbeli poháralátét” L. Simon László is. „De a legmélyebb bugyorba Alexa Károly szállt alá” – akinek „Bíró Zoltán-i sértettséget éget arcára az idő…” Nem fogom kézen a tisztelt olvasót, hogy együtt alászálljunk ama dantei mélységekbe, ahol helyem kijelölve, és nem követjük ezt a Hont nevű embert mondatainak infernális sötétségébe sem. Talán azért egy példát, amely lapunk Kertész-kommentárjait értékeli: „…a Hírlap összeállítása különösen alkalmas arra, hogy az emberi szervezetre kifejezetten veszélyes töménységben tanulmányozhassuk azt a fajta primitív indulatokkal vegyes ostobaságot, amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ez itt körülöttünk egy elviselhetetlen hely legyen, amely már többször rohasztotta szét történelmünk során szeretett hazánkat.” Hajlanék arra, hogy kiosszak néhány kakasos nyalókát a szerző, valamint a Hírszerző szerkesztőinek és nyelvi stylistjainak ezért a mondatért. Különösen a többes szám első személy nagyvonalú használatért, valamint a „rohadás”, a „történelem” és a „szeretett haza” ugyanazon mellékmondatba szuszakolásáért.

Nem tudom, ki ez a Hont, ki ez, hogy ilyen fesztelenül zsidózhat. Nagyapját viszont volt szerencsém ismerni, pár hónapig még munkaadóm is volt a Színháztudományi Intézetben. Kedves öreg zsidó bácsi volt, még a hatvanas évek derekán is meggyőződéses sztalinista, az örök „szegedi fiatal”, akinek egy szavát sem lehetett elhinni, legfeljebb csak azt, hogy „lám, lám, nincs érettségim, mégis Kossuth-díjas vagyok”. Az unoka – híreim szerint – a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán tanult, s ez számomra egyáltalán nem meglepő. Jómagam tanítottam ott pár évet, de – finoman és talányosan fogalmazva – mentálhigiénés okokból jobbnak láttam, ha felmondok. Továbbá megdöbbenve értesülök – úgy is mint hírszerző –, hogy emberünk évekig (kizárásáig) a Fidesz országos választmányának a tagja volt, sőt több vezető férfiú kampányát vezette. Még azt tudtam meg róla, hogy évekig cselgáncsozott. Ennek örültem: magam is űztem azt a szép sportot. Igaz, hogy nagyon régen. Viszont az MTK-ban. Hogy befejezésül én is egy jót zsidózzak.
Alexa Károly

Békaemberek
Álláspont

Nagyszerű pillanatokat szerzett nekünk tegnap Gyurcsány Ferenc. Az ember érthetően elérzékenyül, ha bíróság előtt látja a Nagy Konspirátort, s bár az ezüstszínű karperec még nem csillog munkás kezein, a látvány tényleg felemelő. Szóval, ott állt a kecskeméti tárgyalóteremben Fletó, nagy-nagy magányosságban, állandó sanchopanzái, Gréczy Zsolt és Szollár Domokos nélkül, és mi mást tehetett, mint amit reggel, délben, este meg álmában szokott: hazudozott.

Mert tegyük a szívünkre a kezünket, és felejtsünk el pártszimpátiát, kedvenc focicsapatot, vallási identitást, mindent, ami megoszt bennünket, és mondjuk meg őszintén: hiszünk-e Gyurcsány Ferencnek? Életszerű-e, hogy nem tudott Zuschlagék sikkasztásáról?

Én nem hiszek neki. Azt sem hiszem el, ha azt mondja, jó reggelt. Ne feledjük, Gyurcsány Ferencről, az egy főre eső ordas hazugságok szocialista mértékegységéről beszélünk. Márpedig Gyurcsány Ferenc tegnap legfeljebb akkor mondott igazat, amikor a saját nevét jegyzőkönyvbe diktálta. Egyébként csak hebegett-habogott a nagyra nőtt pápai gyerek, s mint mondtam, régi szokásához híven, összevissza hazudozott. Előadta pél­dául, hogy Zuschlagot még idejekorán figyelmeztette: működjön együtt az igazságszolgáltatással, és ne szaladgáljon fűhöz-fához az ügyeivel kapcsolatban. Tehát szerinte nem úgy történt, ahogyan Lados István másodrendű vádlott emlékezett: Gyurcsány a Buena Vista étteremben átszólt az asztal felett, hogy b…d meg, Zuschlag, már megint mi van a k…a pályázataiddal?

No, vajon melyik változat az életszerűbb?

A bíróság előtt álló Gyurcsány „Békaember” Ferenc hozta a formáját. Úgy tűnt tegnap, mintha miniszterelnökként ürgebőrben tartotta és félúton elhajította volna az agyát. Ma már semmire sem emlékszik. Virág elvtárs, tessék engem hazaengedni – könyörgött tekintetével a tanácsvezető bírónak a második órában, de hiába, ebben a k…va országban maradt még szemernyi tisztesség, vallania kellett. Gyurcsány végül hazamehetett, de elképzelhetjük, hogy közismerten ideggyenge természete mennyire bírta el a tanúvallomás terhét. Bármibe fogadok, hogy otthon, de lehet, hogy már az autóban tört-zúzott, a bolond zsarnokok ugyanis nem esti ultival vezetik le a feszültséget.

Gyurcsány Ferenc tegnap nemcsak felsült, de valósággal porba hullott a bíróságon. Hosszú évek után először szembesülhetett azzal, milyen érzés, amikor a törvény előtt semmilyen kiváltsága sincs, amikor – igaz, csupán röpke két órán át – szimpla tanú, nem eredeti tőkefelhalmozó. Amikor nincs szivar, whisky és hülye vigyorok, nincsenek nyálas áltörténetek a blogon, és senki sem kíváncsi arra, hányszor bérmálkozott, s hogy ülve vagy hanyatt fekve kajálnak otthon Klárikával bolgár ételeket.

Gyurcsányék egy valamitől nagyon félnek. Ha a következő ciklusban felfüggesztik a mentelmi jogukat, tucatjával kerülnek börtönbe nemzet- és hazavesztő ügyeik miatt. Ők éppen úgy tudják, mint mi, a honpolgárok, hogy ez így lesz, mert így kell lennie. És ha a perek megindulnak, akkor még több részlet derül majd ki viselt dolgaikról. Nem fogják egymást mentegetni, bemártják a tegnapi barátot, üzlettársat, mentik a saját bőrüket. Az ilyesmiért érdemes hosszú életet kívánni magunknak a Teremtőtől. S bár nem élünk jobban a puszta látványtól, nincs mit tenni, dagad a magyar kebel, ha a bíróság előtt feszeng Gyurcsány Ferenc.

Legyünk nyugodtak, valakik Bástya elvtársat is meg akarják ölni. Szépen sorra kerül itt mindenki, csak türelem. Hamarosan a szintén tanúként megidézett Szilvásy „Nem­tudomkizuschlagjános” György és Mesterházy „Sem­miről­­semtudtam” Attila produkcióját tekinthetjük meg Kecs­ke­méten.
Szentesi Zöldi László

Ontarióból nézve

Mint minden magyar, én is érdeklődéssel figyelem és várom, hogy az ország mai, méltatlan, bár hivatalos vezetői feltárják az 1956-os forradalom valódi történetét. Reménykedem, hogy abból tanulva utódaik egy békés, boldogabb ország építésére vezetik a sokat szenvedett magyar népet.

Ma már nincs idegen fegyveres hatalom az országban, köszönhető ez az 1956-ban harcoló, életüket s vérüket áldozó embereknek, a zömében fiatal felkelőknek. A forradalomban részt vevők egy része még élő tanú. A külföldi titkos dokumentumok már szabadok, itt van tehát az idő, hogy a magyar nép vezetői megismertessék a teljes igazságot a magyarsággal.

Az 53. évfordulón Sólyom László köztársasági elnök megemlékezett a hősökről, és azt mondta: „Tartozunk a forradalom halottainak azzal, hogy nem engedjük összemosni, ki hol állt akkor, 1956 őszén, hol állt a megtorlás éveiben, és hol áll most ötvenhat megítélésében.” Ugyancsak kijelentette: „Nagy Imre nagysága éppen abban állt, hogy felismerte és vállalta azt a történelmi szerepet, amelyet a forradalmi magyar nép neki szánt.”

Forradalmunk 53. évfordulójának lényege az lett volna, hogy végre kimondjuk a kendőzetlen igazságot, s azzal visszanyerjük méltóságunkat. A Magyar Köztársaság elnökének az amerikai, ontariói magyarok nevében levelet küldtem, felidézve a történelmi tényt: 1956-ban a kommunisták ellopták a forradalmunkat, akárcsak 1989-ben a rendszerváltást. Az előbbit Nagy Imre segítségével: már október 23-án éjjel az ő tudtával és beleegyezésével jöttek ugyanis a szovjet páncélosok elnyomni a zendülést, a kibontakozó forradalmat. Nagy Imre felelős a statáriumért, amelynek több halálos áldozata volt, mint a szovjet fegyvereknek. Dokumentált tény, hogy csak október 28-án ismerte el a felkelés jogosságát, addig kormánya nyíltan szembeállt a felkelőkkel. Tehát egyértelmű, hogy két ’56 van: az egyik az istentelen kommunizmus és az azt világszerte terjesztő szovjet ellen, népünk szabadságáért, a független Magyarországért életüket áldozó fiatalok forradalma; a másik az istentelen bolsevizmus és az azt üdvözítő, népünket elnyomó szovjeturalom folytonosságát akaró kommunisták forradalma. Október 28-ig az utób­biak közé tartozott a később fordulatot vett Nagy Imre is.

Tehát 1956-ban egyértelműen elvált egymástól a jó és a rossz. A pesti srácok és valamennyi felkelő áldozata nem volt hiábavaló, szellemük ott van a magyar emberek szívében, s eljön az idő, amikor megvalósul küzdelmük célja: egy független, keresztény Magyarország.

Az ontariói magyar közösség nevében
Bogár Gyula

1956, október
Álláspont

Ma is állítom, a forradalom és a szabadságharc eszmeiségéhez való viszonyulás alapvetően meghatározza egy politikus magatartását hazája iránt. De nemcsak meghatározza, hanem jellemzi is. Sokat mond az is, ha 1956 elejét forradalomnak tekinti, a végét ellenforradalomnak. Netán csak Nagy Imréről és a vele rokonszenvező mártírtársairól beszél, de nem szól az egyetemistákról, a munkásságról, az átállt magyar és szovjet kiskatonákról, az utca népéről, a pesti srácokról, akik életüket áldozták a szabadságért. Aztán annak a politikusnak az értékrendje, mint a szocialista országgyűlési képviselő Havas Szófia, aki 1956 kapcsán nyíltan ellenforradalomról beszélt, antiszemita lázadásról, semmiben sem különbözik Kádár János, Marosán György, Biszku Béla, Apró Antal és a megtorlást végrehajtó vérengző eszmetársaik látásmódjától. Az 1956-os forradalom filmkockái, képei hamar körbejárták a világot, és százmilliókat nyűgözött le, hogy egy kis nép bátorságával, szabadságvágyával, ha csak pillanatokra is, de térdre kényszerítette a hatalmas szovjet medvét. Ennek a világraszóló tettnek eszmeiségét, lényegét nem értette meg, talán gyűlölte is 2006. október 23-án Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnök és Gergényi Péter Budapest rendőrfőkapitánya, amikor tízezrek – a szocialista–szabaddemokrata kormány hazugságai miatt – az utcára vonultak. A valódi demokráciát követelőket gumilövedék, könnygáz, vipera, vízsugár, elszabadult rendőri fellépés várta – és sokakat börtön. Kétség sem merült fel, hogy a hatalmukhoz görcsösen ragaszkodó baloldali politikusok – Gyurcsány vezényletével – a helyzet eszkalálódása esetén akár éles fegyvert is bevetettek volna a tömeg ellen, mint a véres sortüzeket elrendelő dicső elődeik: Gerő Ernő, Münnich Ferenc, Tömpe István, Gyurkó Lajos, Házi Sándor és Ladvánszky Ká­roly. Ne feledjük, és ne legyenek kétségeink: Gyurcsányék tőkéseknek kiöltözött kriptokommunisták, akiknek szellemi elődeik az imént felsorolt gyilkosok. Végre meg kellene tanulnunk mindannyiunknak, hogy akik felvállalták a szocialista jelzőt – az elvtársak –, azoknak nem lehet hinni, mert történelmük óta, kilencven éve egyetlen ígéretüket sem tartották be. Kivéve, ha az engedetlen népet rendszabályozni kellett. Ilyenkor minden eszköz megengedett volt: sortűz, kivégzések, gulág, koncentrációs táborok, padláslesöprés, jegyrendszer.

Mai világunkban az általuk irányított bankok terrorja szabadult el. Akik önhibájukon kívül nem tudják lakáshitelüket fizetni, hamar az utcán találják magukat. A lakosság sarcolása folytatódik a mértéktelen hitelfelvétellel, az ország eladósításával. Valljuk be, Magyarország mérlege nem pozitív sem 1956-tal, sem a rendszerváltás utáni húsz évvel. Mindkét esetben majdnem hiábavaló volt az áldozat, a kicsikarható, nemzetközileg mérhető politikai haszon alig mutatkozott meg Magyarország életében. A szovjet hadsereg segítségével, az áruló kommunista pufajkások, karhatalmisták által levert forradalom után csaknem kétszázezer magyar menekült Nyugatra, sok magasan kvalifikált embert veszítettünk el, s több mint húszezren börtönbe kerültek, csaknem ötszáz forradalmárt kivégeztek, főként munkásokat, majd a sortüzek is több száz tüntetőt némítottak el. A rendszerváltás bár meghozta a szabadságot, a parlamentáris demokráciát, de a három ciklust átölelő balliberális kormányzás nyomán félmilliónál is többen munka nélkül tengődnek, milliók a létminimum alá kerültek, iskoláskorúak ezrei éheznek, az országot ellepték a plázák, kiszorítva a magyar termelők áruit.

Van-e megoldás? Térjünk vissza 1956 alapeszméihez, a teljes függetlenség megteremtéséhez, a szociális piacgazdaság létrehozásához, avagy a rendszerváltás szlogenjét fogadjuk el, miszerint végezzük el végre a nagytakarítást? Amikor ezeket a sorokat olvassák a ma megjelent Magyar Hírlapban 2009. október 23-án, akkor elsuhannak felettünk a múlt héten elhangzott Draskovics pufajkástanonc fenyegető szavai: ha lesznek olyanok, akik meg akarják zavarni a megemlékezést, azok számíthatnak rá, hogy rendőrség keményen fellép ellenük. Bencze rendőrfőkapitány tovább színezi a lehetőségeket: a rendőrség bizonyította, hogy tudja kezelni az ilyen ünnepi rendezvényeket.

Valóban tudják, és ismerjük a módszereiket: a kordonokat, a fenyegető rendőri erőt, a kardlapos lovasrohamot. A cél évtizedek óta ugyanaz: nehogy nemzeti ünnepeinken tízezrek nyugodtan közelébe juthassanak szent emlékhelyeiknek. Nincs miről beszélni, ezek az elvtársak egy tőről fakadtak, s egymásnak adják a staféta-, azaz a gumibotot. Mindig is az átöltözés, a ruhaváltás művészei voltak, eszményük a hatalom, most már a pénz, a pénz – mindenáron. Elég volt belőlük! Tűnjenek el végre! Legyen ez az utolsó olyan hivatalos ötvenhatos megemlékezésük, amelyet ők vezényelnek.
Stefka István

Liberális bukta

Nem, és újra csak nem. Ezt az országot egy ideje már nem a „liberális” értelmiség tematizálja. Erejük, befolyásuk napról napra sorvad, és ezt ők is tudják…

Itt van például a legújabb akció, Vona Gábornak a magyar nyilvánosságból való kiebrudalási kísérlete, amely – magától értetődően – máris hatalmas fiaskó. „Az Élet és Irodalom e heti számában vezető értelmisé­giek tiltakoznak Vona Gábor vendégszereplése miatt az MTV új, Ma Reggel című műsora ellen” – írja a Népszabadság a bornírt akcióról. És igen, ott vannak a régiek, az örök aláírók. Konrád, Parti Nagy, TGM, Ungváry Rudolf, Radnóti Sándor. Őket ismerem, a többieket nem nagyon. Gondolom, a szabadelvű felfogású vécésnénik ujjlenyomatát is beszámították, hogy meglegyen a szükséges létszám. Hiába: olvad a nagy csapat, oszlik, mint Magyarország kollektív tudatából a szabad madaras homály. Rém kellemetlen, de már egykori alapembereik sem tolonganak az aláírási lehetőségért.

De mit is akartok, „liberálisok”? Most éppen azt, hogy egy nektek ellenszenves politikus ne terjessze eszméit ebben az országban, legalábbis ezt suttogjátok, ordítjátok, hörgitek. Holnap pedig, mondjuk, a magyar nyelvet tiltanátok be, a lobogót, a Himnuszt vagy a bocskait, mindent, ami zavarja kifinomult ösztönvilágotokat. Az persze nem zavar benneteket, hogy az elemi matematika szerint nektek egyszerűen nincs jogotok kitessékelni senkit a magyar nyilvánosságból. Mi is eltűrjük, hogy farizeus képetekkel, lejárt eszméitekkel itt rontjátok a levegőt, ti is hallgassatok egy kicsit, ha nem tetszik a tévében a műsor.

Fájdalom, ez már nem az ötvenes évek, amikor veselerúgással érveltek kedves papáitok, de nem is a Kádár-korszak, amikor összekacsintottatok a kivéreztetett nemzeti nyilvánosság felett. Az időtök lejárt, „liberálisok”. Eszméiteket sorra megcáfolta az élet. Neveteket, életműveteket a felnövekvő nemzedék nem ismeri. Nem számít, mit gondoltok, nem fontos, mit rikoltoztok. Ha valamilyen csoda folytán itt-ott még el tudjátok mondani főműsoridőben régi toborzószövegei­teket, az emberek undorral kapcsolnak át másik csatornára. Mert ti még mindig a régi nótát fújjátok, ami a kilencvenes évek elején tagadhatatlanul hatott: a zsidókérdést, a cigánykérdést, a nemzeti gondolat kisszerű, alantas gyűlöletét, a szenvelgő arccal előadott rossz bel-budai szövegeket.

Emlékszem, hogy ájuldoztatok egymástól az Antall-korszakban. Akkor ti voltatok divatban az egyetemeken, az értelmiségi szalonokban. Azt hittétek, örökké tart a kegyelmi állapot, de nem jól sáfárkodtatok az idővel. Meg aztán azt hittétek, nagyon okosak is vagytok. Mi pedig bunkók, akik alig tudunk írni-olvasni, életünk végéig kisebbrendűségi érzés nyomorítja életünket, és eszelős gyűlölettel irigyeljük hatalmatokat, befolyásotokat, pénzeteket.

Amíg ti egymást nyugtatgattátok, mi készültünk és dolgoztunk. Másfél évtized szívós önépítésével jutottunk idáig. Ma már, köszönjük, jól vagyunk. Hátradőlünk a karosszékben, és mosolyogva nézzük, ahogyan hídfőállásaitokat szépen, egymás után feladjátok. Ahogyan vicsorogva, sunyi gyűlölettel visszavonultok. És ami a legszebb az egészben: nem pusztán csatát buktok, de az egész háborút elvesztitek. Hiszen mi más volna, ha nem megsemmisítő vereség már a puszta tény is önmagában: mára kiépült a nemzeti tájékoztatás. Nektek pedig lassan menekülőre kell fognotok, ha emberi jogista lózungjaitokat előadjátok egyetemen, utcán, az élet különböző fórumain. Az emberek élete teljesen másról szól, és ha nem lennétek annyira izgágák és erőszakosak, más húrokon is játszanotok kellene. De nem, ti csak ezt a lemezt ismeritek. Pedig állítólag olyan okosak vagytok. Mégsem tudtok mást adni, mert ez a lényegetek. És ezért lesz csúfos bukás a vége.

2006 áprilisában döbbenten néztük a televízióban, hogy ti még a választási győzelmet sem tudjátok méltó módon megünnepelni. Narancsos buktát kínálgattatok körbe, szabad demokraták és szocik, kéz a kézben, sunyi falkaörömben. Mert nektek még programotok sincsen: ha az emberi butaság néha tort ül az értelem felett, és a nép legyőzi a nemzetet ebben az országban, akkor is csak a politikai ellenfelet rugdossátok. Most fordult a kocka. Készül már a magyar kalács nektek. Akkorát sütünk, hogy megemlegetitek, mielőtt gyomorrontási tünetekkel eloldalogtok innen.

De nagyobb ügyről van itt szó a mai pártoknál, a parlamenti választásról. Bármi lesz az eredmény, korszak- és ízlésváltás zajlik az élet minden területén. A Magyar Hírlap és az Echo Televízió közönségtalálkozóin – bárhol járjunk az országban – egy tűt sem lehet leejteni. Ott vannak a fiatalok, az idősebbek, férfiak és nők, parasztemberek, melósok, értelmiségiek – egész Magyarország. Választ keresnek arra a kérdésre, hogy mi következik utánatok. Elmondjuk nekik is, leírom most is: nemzeti reneszánsz következik. Az elmúlt nyolc évben a párhuzamos Magyarország felállította a maga intézményeit, és már csak egy rövid időt kell várni, hogy végre beinduljanak a dolgok.

Nem szívesen lennék a helyetekben, „liberálisok”.
Szentesi Zöldi László