Kádár János mondja a magáét


Halálának huszadik évfordulóját számottevő politikai erő aligha ünnepli. Az a néhány száz fős csoport, amely minden év július 6-án ellátogat sírjához, hogy köszönetet mondjon 32 éves országépítő munkájáért, egyre fogyatkozik. Időközben pedig felnőttkorba lépett az a nemzedék, amely unalmas tananyagként kezeli korszakos tevékenységét.


És mégis: hiába tagadták meg övéi, ma is csúcson lévő egykori munkatársai, Kádár János itt van velünk. Az 1989-90-es változások veszteseinek azt hirdeti mindig eltagadott, de máig működő propagandagépezetével, hogy volt más, jobb út, mert derék, becsületes emberek kormányozták az országot, akik szívükön viselték a munkásemberek sorsát. Lám, akkor nem voltak hajléktalanok, senki sem éhezett, volt munka és szociális biztonság. Arról - ahogy akkor sem - ma sem beszél, hogy nem egy prosperáló, hanem egy vészesen eladósodott országot "vert szét" a szerinte felelőtlen ellenzék. Nem érvel, csak szokása szerint kacsint: meg lehetne ma is oldani, higgyétek el. A hogyan nem rátok tartozik, mindig is levettem rólatok a töprengés terhét. Higgyetek nekem, higgyetek a csodában. És ők hisznek.

Kádár János persze nemcsak híveivel áll kapcsolatban, hanem egykori ellenzékének azon szószólóival is, akik ma minden fórumon megkérdőjelezik a rendszerváltás tényét. Elmaradt, félresiklott - zokogják, mintha rajtuk semmi sem múlott volna. Látjátok, mondja nekik a boldogult főtitkár, kár volt erőlködni. Ti Kossuth népét hittétek magatok mögött, holott az enyémek álltak át időlegesen hozzátok. Az enyémek, akiket nem érdekelnek az országos ügyek, akik csak a vagyonkájukat, a mindennapi betevőjüket, a telküket, a kocsijukat, a panellakásukat féltik. Nem tudtatok mit kezdeni velük, aztán most a demokráciát kárhoztatjátok? Ó, ti szerencsétlen idealisták! Miben reménykedtetek? Abban, hogy az én népem majd hazafiaskodni fog, jobb erkölcsre tér? Hogy megkönnyezi a ti ünnepeiteket, az emelkedett szónoklataitokat? Ugyan miért gondoltátok, hogy bárki komolyan vesz itt bármilyen hangzatos eszmét? Leszoktattam őket erről. Három évtized nagy idő.

Fáj-e, hogy a hozzám közel állók lettek a legnagyobb kapitalisták? Ministránsfiúkat vártatok? Kezelni kellett volna őket, rájuk dörrenteni, ahogy én tettem, hogy sose érezzék magukat biztonságban. Mit gondoltok, miért rakosgattam őket ide-oda, fel a magasba, be a süllyesztőbe? Hogy ez nem illik egy valódi demokráciában? Hogy kötnek a törvények, a szerződések? Akkor legyetek türelmesek, várjátok ki, míg hozzátok édesülnek; ne féljetek tőlük, ők nem akarnak többé szocializmust. Egyétek meg együtt, amit főztetek. És ne ócsároljatok engem, senkinek nem jött rosszul, hogy birkanépet hagytam rátok. Hogy nem szeretnek dolgozni, nem fizetnek adót, hogy ügyeskednek, ahol tudnak? Hogy így nem lehet országot építeni? Hát, tessék példát mutatni! Mit gondoltok, ha nem úgy élek, ahogy éltem - krumplilevesen, fasírton, tyúkokat tartva az udvarban - hányan emlegetnének?

És mondja, mondja Kádár elvtárs a magáét; ki tudja, még meddig.

---

Mert hogy: ... a fehérnemű, az legyen fehérnemű!

1984 - Kádár János melós elvtárs a Habselyem Kötöttárugyárban, egy bemutatón.
... Jéé, itt még megvolt János bácsi feje!