Örvényben

A káoszelmélet szerint ha egy indeterminisztikusan determinisztikus komplex rendszerben zajló örvénylések túllépnek egy kritikus szintet, akkor a rendszer jövőbeli állapotára vonatkozó minden jóslat értéke rohamosan romlik. És nem azért, mert a "jósok" nem elég felkészültek, vagy az őket segítő informatika hardverje és szoftverje nem eléggé szofisztikált, hanem egyszerűen azért, mert ilyen a komplex rendszerek természete. Tetszett volna nem komplex rendszereket építeni, mondhatnánk a jövő fenyegetésétől megrettent emberiségnek, illetve a Magyarország nevű lokalitás (okkal!) szorongó lakóinak.

Az emberiség és annak kisebb-nagyobb közösségei látványosan kezdik elveszíteni ellenőrzésüket az általuk életre hívott erők, intézmények, uralmi struktúrák felett. A világ és benne Magyarország a szétesés, az anarchia, a káosz felé halad. Mindenki tudja is ezt, csak olyan jó belefeledkezni abba az önáltató hazugságba, hogy nem így van, vagy legalábbis nem így lesz, ha majd valami gyors, könnyű és olcsó módszerrel "rendet csinálunk". Mindez ugyanis, akárcsak a múlt században, amikor a pusztító liberalizmusra adott még pusztítóbb immunreakciók iszonyatát élhettük át, menetrendszerűen hívja életre azokat a válaszokat, amelyek korántsem illenek bele a "politikailag korrekt" beszéd- és érintkezési mód liberális világszabványainak kereteibe. Ezért aztán az állítólagos fasiszta veszélyre hivatkozva egyre gyakrabban hangzik el a figyelmeztetés: akármilyen súlyos is az a válságörvény, amely Magyarországon kialakulni látszik, de minden körülmények között "békés, demokratikus és alkotmányos" választ kell adni a kihívásokra. Aligha van ember, aki ne értene ezzel egyet, de vajon van-e merszünk szembenézni e jámbor óhaj mögött meghúzódó valósággal?

Nézzük először a "békét"! Amikor például azt mondjuk, hogy az elmúlt ezer év során "békeidőben" soha nem fordult elő, hogy tartósan lepusztulási lejtőre került volna a nemzet fizikai teste, vagyis népesedése és egészsége (mert ez csak háborúk és/vagy járványok idején esett meg velünk), eszünkbe jut-e, hogy vajon békeidő-e az, amelyben most élünk. Nem arról van-e szó, hogy csupán megváltozott a háborúk természete, hogy békeidőnek álcázva, de valójában pusztító háborút vív ellenünk egy olyan ellenfél és olyan fegyverekkel, amelyeket egyelőre képtelenek vagyunk beazonosítani?

E folyamat alanya az a pusztító világerő, amely először jakobinusnak, majd bolseviknak, most pedig neoliberális globálnyiknak álcázza magát. Végső célja ("ez a harc lesz a végső?!") Magyarország felszámolása. Azért nem leplezhető le, háborúja és fegyverei azért maradnak felismerhetetlenek, mert az önmaga létezéséről szóló diskurzust is betiltotta, gyűlöletbeszédnek nyilvánította, és büntetőjogilag szankcionálja. Lehetne békés megoldást találni, ha volna béke. De nincs, mert ami békeidőnek mutatja magát, az egy ellenünk folytatott háború hamis foglalata csupán. Hasonló a helyzet a megoldás demokratikus jellegének óhajtásával is. Lehetne demokratikus megoldást találni, ha volna demokrácia, de nincs. Attól, hogy ez a világerő 1989–90-ben megtévesztő célzattal betolta a magyar politika ócska színpadára a nyugatias többpártrendszer még ócskább kellékeit, még semmi sem változott, legfeljebb a diktatúra természete módosult kissé. Előtte a krasznaja armija állomásozott "ideiglenesen" hazánk területén, most a globális kényszerítő hatalom erőszakszervei, amelyeket tévesen gazdasági szerveződéseknek, multinacionális vállalatoknak látunk. Most az ő és az őket kitartó fegyelmező hatalom (IMF, Világbank, hitelminősítők stb.) kíméletlen diktatúrája biztosítja a ránk szerelt kifosztó szivattyúk zavartalan működését és a bennszülöttek féken tartását.

És végül lehetne alkotmányos megoldást találni, ha volna alkotmány, de nincs. Van a helyén egy alkotmánynak látszó tárgy, ez azonban éppen fordítva működik, mint a történeti alkotmányok, amelyeknek szakrális küldetése az volt – és ennek, mint a mi történelmi alkotmányunk, hibátlanul eleget is tettek sok-sok évszázadon át –, hogy védjék és gyarapítsák a felelősségükre bízott nemzettestet. Történeti alkotmányunkon az első rést, bár erről máig sem illik beszélni, a jakobinus ütötte még a 19. század során. Az így keletkezett rést használta ki a bolsevik arra, hogy amikor lehetősége nyílt 1949-ben, brutálisan le is tépje Magyarországot történelmi alkotmányának szakrális talapzatáról. A neoliberális globálnyik, bár vannak jelentéktelen vitái a bolsevikkal, de 1989-ben csak egy kicsit babrált bele a bolsevik alkotmányba. Az ennek nyomán ma is hatályban lévő alkotmánynak látszó tárgy nemcsak hogy nem gyarapítja és nem védi meg a nemzettestet, hanem éppen ellenkezőleg, szélesre tárta/tárja a nemzet kifosztásának kapuit.

Lehet és kell is keresni a békés, demokratikus, alkotmányos megoldás lehetőségeit, ám ennek első biztató lépése éppen az lenne, ha volna merszünk kimondani: e szép törekvés legfőbb akadálya éppen az, hogy nincs béke, nincs demokrácia és nincs alkotmány. Ahogy focinyelven mondják: "Innen szép győzni."

Bogár László

- Magyar Hírlap -