A világ még ma is 1956 miatt becsüli a magyar nevet



A világ még ma is '56 miatt becsüli a magyar nevet - mondta Sólyom László köztársasági elnök a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen, az 1956. október 22-i műegyetemi forradalmi diákgyűlés 53. évfordulóján.

Az államfő kiemelte: három vezérmotívum uralta azokat az 1956-os megemlékezéseket, melyeken részt vett. Ezek közül a legfontosabb, hogy az '56-hoz való hűség azt jelenti: nem engedjük összemosni a szabad Magyarországot az 1989 előtti rendszerrel - mondta.

Hozzátette: 1956 élményének lényege az a felszabadulás volt, hogy végre kimondtuk az igazságot, és ezzel visszanyertük méltóságunkat.

"A rendszerváltás lényege is ez volt: a Kádár-rendszer hazugságától való megszabadulás. És e mögött e kérdés: miben éltünk az utóbbi években? Mennyire telepedett rájuk ismét a hazugság?" - tette fel a kérdést az államfő.

Sólyom László szerint a harmadik visszatérő gondolat 1956 arca: a felszabadult öröm és a gyász kettőssége.

Mint hangsúlyozta, minden évforduló emlékeztetett arra, hogy már fele Kádár-korszaknyi idő telt el a rendszerváltás óta, s hogy szembe kell néznünk nemcsak azzal, mit csináltunk '56-tól '89-ig, de ugyanennyire azzal, mit tettünk azután a megtalált igazsággal.

Emlékeztetett: mind az ötvenhatos forradalom, mind a rendszerváltás 1989-90-ben, lényegüket tekintve abszolút tagadásai voltak az állampárti kommunista vagy szocialista rendszernek. Mindkettő túllépett a reformkommunista törekvéseken, amelyek nem akartak forradalmi törést, lényegi leszámolást a szocialista rendszerrel, hanem annak keretén belül adtak volna több szabadságot - tette hozzá.

Úgy fogalmazott: Nagy Imre nagysága éppen abban állt, hogy felismerte és vállalta azt a történelmi szerepet, amelyet a forradalmi magyar nép neki szánt. Kilépett ebből a körből, és inkább meghalt, de nem lépett vissza - mondta az államfő.

Sólyom László szerint "emiatt az abszolút törésvonal miatt nincs folytonosság '56 és a Kádár-rezsim között, és nincs folytonosság Kádár és az új demokratikus jogállam között".

A köztársasági elnök azt is kiemelte: a tisztánlátást abban, hogy ,56 és a rendszerváltás alapkérdése ugyanaz, gyengítette az alapvető normák bizonytalanná válása is. Mint mondta, ez a bizonytalanság a morális válság.

Az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése ezt a morális válságot tette sokkoló módon nyílttá - fogalmazott, majd folytatta: "az alapoknak ezt az elbizonytalanodását erősítette meg és tette tartóssá a parlamenti többség, amikor a hatalom megszerzésének Őszödön bevallott módját bizalmi szavazáson jóváhagyta".

Sólyom László elmondta, hogy érzése szerint a legőszintébb ünnepélyes események a halottakra való emlékezések voltak. Hozzátette: a forradalom már a legelső óráktól áldozatokat követelt, november 4-e után már csak áldozatokat.

A megtorlás során nemcsak embereket akasztottak fel, vagy géppuskáztak le számolatlanul, hanem '56 legnagyobb ajándékát, a szolidaritást is megölték - jelentette ki.

Reményét fejezte ki azonban, hogy a fiatalok ötvenhatja az örömben és lelkesedésben talál gyökeret.

Kiemelte: a világ még ma is '56 miatt becsüli a magyar nevet. Az államfő beszédét többször is a kitörő taps szakította félbe.

A műegyetemi megemlékezésen részt vett többek közt Mádl Ferenc volt köztársasági elnök és felesége, Mádl Dalma, Katona Béla, az Országgyűlés elnöke, Péceli Gábor, az egyetem rektora, Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, valamint Kovács Árpád, az Állami Számvevőszék elnöke.

Hanganyag: Németh Zoltán

---

2009. október 23.

Annak a rendszernek már az alapja is hazug volt


1956. október 23-án egy hazug rendszer ellen lázadt fel a nemzet – mondta Navracsics Tibor, a Fidesz parlamenti frakcióvezetője pénteken este Veszprémben, a Megyeház téren lévő, a forradalom után kivégzett Brusznyai Árpád emlékművénél rendezett ünnepségen.

Annak a rendszernek már az alapja is hazug volt; szocialista demokráciának hívták azt, ami csak a nyilas diktatúrával összehasonlíthatóan „ocsmány, aljas diktatúra volt” – mondta több száz résztvevő előtt a vezető ellenzéki politikus. Hangsúlyozta: amely diktatúra programszerűen tűzte ki célul „társadalmi osztályok és csoportok, közösségek, egyének megsemmisítését, az egész társadalom szétzúzását”. „Hazug volt a rendszer, mert rendszerszerűvé tette a hazugságot”, s nem csak a politikai retorika és érvelés szintjén, hanem a hétköznapokban is – hangoztatta az ünnepség szónoka.

Navracsics Tibor szerint nem csak azzal volt hazug a rendszer, hogy a politikusok hazudtak az alattvalóknak, hanem „azzal is, hogy az ország polgárait rákényszerítették arra, hogy hazudjanak egymásnak”. Hiszen senki nem tudta, hogy ki a besúgó, ki a barát és senki nem tudta, hogy a barát nem besúgó-e. A Fidesz frakcióvezetője szerint „ördögi rendszer volt”, amely ellen egy egész nemzet lázadt fel. Navracsics Tibor utalt arra, hogy „Veszprém az egyik legfontosabb helyszíne volt az 1956-os forradalomnak és ennek, valamint utóéletének két nagyon fontos szereplője van”.

Két fiatalemberről van szó: az egyik 32, a másik 31 éves volt 1956-ban. Az egyik klasszika-filológiát tanult, ígéretes egyetemi oktatói karrier előtt állt, ám klerikális származására tekintettel büntetésből Veszprémbe helyezték, a másik vegyésztechnikusnak tanult, különösebben nem jeleskedett a szakmájában, viszont kommunista hite a megyei pártbizottság munkatársává avatta. Az egyiket Brusznyai Árpádnak hívták, a másikat Pap Jánosnak – mondta az ünnepség szónoka. 1956. októberében ők ketten egymással szembe kerültek, de Brusznyai Árpád, a megyei forradalmi tanács elnöke garantálta Pap János „életét és személyes sérthetetlenségét” – emlékeztetett Navracsics Tibor, hozzátéve: példátlan nagylelkűséggel, s talán ma már az is mondható, hogy „felelőtlen nagylelkűséggel”. Ismerjük ugyanis a „hálát”, amikor is Pap János 1957-ben Veszprém megye dolgozó népére való hivatkozással az életfogytiglanra ítélt Brusznyai Árpádra halálbüntetést kért – emlékeztetett a Fidesz politikusa, hangsúlyozva: s amit kért, meg is kapta: Brusznyai Árpádot 1958. januárjában Pap János kérelmére és indítványára kivégezték.

Navracsics Tibor hangsúlyozta, hogy sokat kell még tanulni az '56-os forradalmároktól, hiszen 1956-ban az igazi kérdés nem az volt, hogy ki jobboldali és ki baloldali, hanem az, hogy ki a hazafi és ki hazaáruló; ez volt az igazi választóvonal – mondta, rámutatva: 1956. és 1956. mérlege egyben ítéltetik meg: Brusznyai Árpád hazafi volt, Pap János hazaáruló. A Fidesz parlamenti frakcióvezetője a megemlékezésen név szerint köszöntötte a még élő és az ünnepségen jelen lévő 1956-os veszprémi forradalmárokat.

(MTI, mno)
gondolat.net

Utoljára frissítve: 2009. október 22.

Seb a szívünkön

A rendszer halott volt. Nem a forradalmárok ásták meg a sírját. Saját maga ragadott ásót, csákányt önmaga ellen, legjobb erői ellen, legszebb emberei ellen, legtöbbre képes társadalmi rétegei ellen. Nem volt minden rögtön világos az új hatalom természetéről. Széles rétegek bíztak bennük, leszámítva egy idős, polgári réteget, akik sokat láttak, sokat olvastak, sokat utaztak és sokat tudtak.

Egy totális pusztítás után nem éles a tekintet. Aki gödörből kapaszkodik kifelé, megragadja a felé nyúló kezet, és nem nézi, a segítő mozdulat kihez tartozik, s hogy a segítésnek majd mi lesz az ára. Az a kis csoport a vörös zászlóival mindent tagadott, ami érték volt a múltból, és mindent ígért, ami kacat volt a jövőből. A háború után, a totális pusztítás után az élni akarás, az újjászületés vágya minden mást elnyomott. Még nem tudtuk, hogy évtizedeken át leszünk kivezényelve, hogy megünnepeltessék velünk szörnyű megszállásunkat. Akkor döbbentem rá, hogy összedőlt a rendszer, amikor 1988. április 4-én a kiadóvállalat igazgatója bejelentette: most nem megemlékezést, hanem munkaértekezletet tartunk. Dőlt a hazugság a hatalmas betonszürke hangszórókból. Kívülről Dunajevszkij-operettel vidámkodó majális volt az ország. Belülről börtön. S az új hatalom lassan, de annál arrogánsabban kezdte kiépíteni magát. Nem a hozzáértés, nem az emberi kiállás, nem a belső érték, nem az érzékenység, nem a kritikakészség volt fontos, hanem a lojalitás. Nem a tehetség, hanem a feltétlen kiszolgálás.

A karakter szolgál, a szolga kiszolgál. Kiszolgáló hadegységgé vált az értelmiség. Az írók, a művészek legitimációnak, fényezésre kellettek. Aki hátrébb húzódott, arra először gyanakodtak, másodszor hátra tolták, harmadszor letartóztatták. Karrierszajhák és konjunktúrastricik emelkedtek magas pozíciókba. Lökték az ideológiai rizsát, növesztették vörös karmaikat. A hűség szó értelmét vesztette, mert befekvést kellett érteni alatta. De sikerült egy saját hatalmától állandó izgalmi állapotban lévő csoportot látszatcselekvésekre stimulálni. Olyanokat, akik gyűlölték a parasztot, megvetették a magyarságot, nem láttak el a szenvedésig. Akik a bajok gyökerét rossz helyen fogták meg, s kitépés helyett osztással szaporították. Nekik zsenánt volt a gazdálkodó, mert önállóságot sejtetett. Ellenség lett a munkás, mert járt a szája. A polgárról régóta tudták, hogy nem róluk álmodott, de néhány közülük megtört gerinccel is kellett nekik a legitimációhoz.

A gyárakban jól festettek a munkásigazgatók, de ahhoz, hogy működjenek a gépek, műszaki értelmiségiek kellettek, s ők sajnos az elmúlt rezsim emberei voltak. A rendszer azzal ásta meg a sírját, ahogyan kiépítette a hatalmát. Egyre jobban gyűlölték őket, mert semmit sem tudtak az országról, amelynek sem uralkodóivá, sem gazdáivá válni nem tudtak. Jogtalanul birtokolták. Hátuk mögött a szovjet hadsereggel azt gondolták, kevésbé látszik a kínos kontraszelekció. 1956-ban ebből lett elég. Megszabadulásra vágytunk, tisztességes emberekre, értelmes arcokra, hazugságmentességre. Illúzióink voltak a Nyugatról. Azt hittük, a Szabad Európa Rádió biztatása mögött hadseregek állnak segítségünkre. Ebből annyi volt igaz, hogy hadseregek valóban álltak, de nem az osztrák, hanem a szovjet határon. Nem Hegyeshalomnál, hanem Záhonynál. És nem megsegítésünkre, hanem letiprásunkra dübörögtek Cegléd, Szolnok, Budapest felé, országunk szíve felé a tankok. Néhány éve egy 1956-ról szóló konferencián egy külhonban élő konzervatív filozófus hazánkfia arról tartott előadást, hogy ez a forradalom, mint minden forradalom, valójában fölösleges volt. Túl sok vér folyt, és mi lett az eredménye? Hatalmas fölzúdulást keltett a professzor kijelentése. Egymás után többen is támadták, 1956 védelmében. Mert kívülről, lehet, már alig látszik rajtunk '56 sebe. De amit a szívünkben érzünk, amikor kitesszük október 22-én este a trikolórt, azt nem veheti el tőlünk senki.

---

1956, október

Ma is állítom, a forradalom és a szabadságharc eszmeiségéhez való viszonyulás alapvetően meghatározza egy politikus magatartását hazája iránt. De nemcsak meghatározza, hanem jellemzi is. Sokat mond az is, ha 1956 elejét forradalomnak tekinti, a végét ellenforradalomnak.

Netán csak Nagy Imréről és a vele rokonszenvező mártírtársairól beszél, de nem szól az egyetemistákról, a munkásságról, az átállt magyar és szovjet kiskatonákról, az utca népéről, a pesti srácokról, akik életüket áldozták a szabadságért. Aztán annak a politikusnak az értékrendje, mint a szocialista országgyűlési képviselő Havas Szófia, aki 1956 kapcsán nyíltan ellenforradalomról beszélt, antiszemita lázadásról, semmiben sem különbözik Kádár János, Marosán György, Biszku Béla, Apró Antal és a megtorlást végrehajtó vérengző eszmetársaik látásmódjától. Az 1956-os forradalom filmkockái, képei hamar körbejárták a világot, és százmilliókat nyűgözött le, hogy egy kis nép bátorságával, szabadságvágyával, ha csak pillanatokra is, de térdre kényszerítette a hatalmas szovjet medvét. Ennek a világraszóló tettnek eszmeiségét, lényegét nem értette meg, talán gyűlölte is 2006. október 23-án Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnök és Gergényi Péter Budapest rendőrfőkapitánya, amikor tízezrek - a szocialista-szabaddemokrata kormány hazugságai miatt - az utcára vonultak. A valódi demokráciát követelőket gumilövedék, könnygáz, vipera, vízsugár, elszabadult rendőri fellépés várta - és sokakat börtön. Kétség sem merült fel, hogy a hatalmukhoz görcsösen ragaszkodó baloldali politikusok - Gyurcsány vezényletével - a helyzet eszkalálódása esetén akár éles fegyvert is bevetettek volna a tömeg ellen, mint a véres sortüzeket elrendelő dicső elődeik: Gerő Ernő, Münnich Ferenc, Tömpe István, Gyurkó Lajos, Házi Sándor és Ladvánszky Ká­roly. Ne feledjük, és ne legyenek kétségeink: Gyurcsányék tőkéseknek kiöltözött kriptokommunisták, akiknek szellemi elődeik az imént felsorolt gyilkosok. Végre meg kellene tanulnunk mindannyiunknak, hogy akik felvállalták a szocialista jelzőt - az elvtársak -, azoknak nem lehet hinni, mert történelmük óta, kilencven éve egyetlen ígéretüket sem tartották be. Kivéve, ha az engedetlen népet rendszabályozni kellett. Ilyenkor minden eszköz megengedett volt: sortűz, kivégzések, gulág, koncentrációs táborok, padláslesöprés, jegyrendszer.

Mai világunkban az általuk irányított bankok terrorja szabadult el. Akik önhibájukon kívül nem tudják lakáshitelüket fizetni, hamar az utcán találják magukat. A lakosság sarcolása folytatódik a mértéktelen hitelfelvétellel, az ország eladósításával. Valljuk be, Magyarország mérlege nem pozitív sem 1956-tal, sem a rendszerváltás utáni húsz évvel. Mindkét esetben majdnem hiábavaló volt az áldozat, a kicsikarható, nemzetközileg mérhető politikai haszon alig mutatkozott meg Magyarország életében. A szovjet hadsereg segítségével, az áruló kommunista pufajkások, karhatalmisták által levert forradalom után csaknem kétszázezer magyar menekült Nyugatra, sok magasan kvalifikált embert veszítettünk el, s több mint húszezren börtönbe kerültek, csaknem ötszáz forradalmárt kivégeztek, főként munkásokat, majd a sortüzek is több száz tüntetőt némítottak el. A rendszerváltás bár meghozta a szabadságot, a parlamentáris demokráciát, de a három ciklust átölelő balliberális kormányzás nyomán félmilliónál is többen munka nélkül tengődnek, milliók a létminimum alá kerültek, iskoláskorúak ezrei éheznek, az országot ellepték a plázák, kiszorítva a magyar termelők áruit.

Van-e megoldás? Térjünk vissza 1956 alapeszméihez, a teljes függetlenség megteremtéséhez, a szociális piacgazdaság létrehozásához, avagy a rendszerváltás szlogenjét fogadjuk el, miszerint végezzük el végre a nagytakarítást? Amikor ezeket a sorokat olvassák a ma megjelent Magyar Hírlapban 2009. október 23-án, akkor elsuhannak felettünk a múlt héten elhangzott Draskovics pufajkástanonc fenyegető szavai: ha lesznek olyanok, akik meg akarják zavarni a megemlékezést, azok számíthatnak rá, hogy rendőrség keményen fellép ellenük. Bencze rendőrfőkapitány tovább színezi a lehetőségeket: a rendőrség bizonyította, hogy tudja kezelni az ilyen ünnepi rendezvényeket.

Valóban tudják, és ismerjük a módszereiket: a kordonokat, a fenyegető rendőri erőt, a kardlapos lovasrohamot. A cél évtizedek óta ugyanaz: nehogy nemzeti ünnepeinken tízezrek nyugodtan közelébe juthassanak szent emlékhelyeiknek. Nincs miről beszélni, ezek az elvtársak egy tőről fakadtak, s egymásnak adják a staféta-, azaz a gumibotot. Mindig is az átöltözés, a ruhaváltás művészei voltak, eszményük a hatalom, most már a pénz, a pénz - mindenáron. Elég volt belőlük! Tűnjenek el végre! Legyen ez az utolsó olyan hivatalos ötvenhatos megemlékezésük, amelyet ők vezényelnek.

---

2009. október 23.

Elég volt!

Mások a nevek, és mást fednek el a hazugságok, de elég volt – hangzott el a Civil Összefogás Fórum megemlékezésén. Wittner Mária hangsúlyozta: az igazság fegyverével kell élni. Palkovics Imre szerint új államra és új kormányra van szükség. Fricz Tamás, a szervezet szóvivője beszédében azt vizsgálta, hogy a forradalom legfőbb követeléseiből mi valósult meg napjainkra.


Fricz Tamás beszédének kezdetére megtelt a Hősök Tere. A politológus elmondta: ’56 előtt fejet kell hajtanunk, a forradalom ma is bennünk él és ha demokraták vagyunk, akkor a forradalmat leverők utódaival, akik ma is uralkodnak, nem mehetünk bele semmilyen alkuba. Nem volt erkölcsi rehabilitáció, de történelmi igazságszolgáltatás sem, ez az egyik legnagyobb szégyen. Nem történt meg a kádári nomenklatúra leváltása sem, nem ítélték el a vezetőket, a titkos ügynökök neveit sem hozták nyilvánosságra – sorolta a szónok.

A jelen problémáira áttérve Fricz elmondta: a nemzeti vagyont sem védte meg senki, mára így kiszolgáltatott ország lettünk. 89-90-ben valóságosan nem történt rendszerváltás, ma is posztkádárizmus van, csak a forma változott, a tartalom nem. Hogyan gondolhatjuk, hogy Lendvai, Gyurcsány, Szilvásy, Keller, Kovács, Veress János és Szűcs Erika a demokrácia gyöngyszemeivé válnak? – tette fel a kérdést Fricz Tamás.

A CÖF szóvivője szerint a forradalomnak négy célja volt: a szuverenitás kivívása, a szabadság, a szabad választások és a demokrácia valamint az állampolgári irányítás. Fricz ezek után arról beszélt, hogy ezek megvalósultak-e napjainkra, hogy ezek a napjainkra. Elmondta: 1991 június 19-én ugyan kivonultak az oroszok, de az unió ugyanolyan veszélyes ránk, a lisszaboni szerződés sérti Magyarország szuverenitását, a Világbank is minket akar. Éppen ezért nemzeti kormányra van szükség, amely megvéd minket, nem olyanokra, akik most is a nagyhatalmakhoz dörgölőznek. Lassan már mindenki belénk törli a lábát – jellemezte szuverenitásunk helyzetét a szóvivő.

A szabadságunk állapotára a 2006-os őszi ünnepet hozta példának, ahol brutálisan szétverték a megemlékezést, ártatlanokat hurcoltak el és a rendőröket még mindig nem vonták ezért felelősségre. Mindmáig kordonokat is emelnek, tehát nincs a szabadsághoz jogunk – vonta le a következtetést a szónok. A demokrácia megvalósulása kapcsán elmondta, hogy öt választás volt ugyan már Magyarországon, de nem volt mindegyik demokratikus. 2006-ban Gyurcsány bevallotta, hogy végig hazudtak – emlékeztetett Fricz. A negyedik kérdésre, hogy kialakult-e a civil társadalom, a szónok szerint a válasz egyértelműen az, hogy nem. Példának azt hozta fel, hogy a magyar munkások helyzete egyértelműen a harmadik világbeli állapotokat idézi.

Mindezekből az következik, hogy Magyarországon új korszakot kell kezdeni, több mint kormányváltás, de nem kevesebb, mint rendszerváltás kell – jelentette ki Fricz Tamás.

"Elég volt!"


A CÖF nevében felszólaló Németh Miklós Attila úgy köszöntötte az egybegyűlteket: Isten hozott minket. Elmondta: hagyományteremtő a CÖF rendezvénye. Mint mondta, emlékezni kell: soha olyan összefogás nem volt, mint ’56-ban, és ma is ilyen kellene. Beszédében úgy fogalmazott: „Mások a nevek, és mást fednek el a hazugságok, de elég volt!”

Hangfelvételről Wittner Mária is szólt a tömeghez, aki elmondta, '56-ban eufóriát érzett, ma pedig nagy keserűséget. Sok ember áldozta az életét, és sok '56-os halt meg azóta keserű ízzel a szájában, mert nem volt rendszerváltás. A gyilkosok leszármazottai vannak hatalmon – jelentette ki. Feltette a kérdést, megérte-e így az áldozat? Azt üzente a mai embereknek, az erőszak itt van az országban, ezért a legfontosabb: hittel hinni és nem félni. Az igazság fegyverével kell élni – hangsúlyozta. Azzal zárta beszédét, reméli, az emberi méltóságunkat nem tudják megtörni.

Palkovics Imre, a Munkástanácsok elnöke kijelentette: emlékezni és tisztelegni jöttünk. Nagy bajban az ország, csúnyán rászedtek, kifosztottak és megaláztak minket. Mint mondta, nem a magyar nép dönt a sorsáról, hanem a Világbank és az IMF. Nem a népnek vannak elkötelezve a politikusok, Bajnai és Simor a szegények zsebéből a külföldi bankok miatt szedi ki az utolsó filléreket is – fogalmazott. Kijelentette: új államra, új kormányra van szükség, a vezetőket cellákban kell juttatni, mert azt érdemlik.

---

2009. október 24., szombat

Csak egyetlen ’56 van

Sólyom László szerint Őszöd légkörében még fontosabbá vált a hitelesség

A hazugsággal való szembenállás és 1956 egyértelműségét hangsúlyozta a Műegyetemen tartott ünnepi beszédében Sólyom László köztársasági elnök, aki ismét utalt az őszödi beszéd okozta sokkra és a morális válságra.



A hagyományoknak megfelelően, az idén is a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen tartotta meg 1956-os ünnepi beszédét Sólyom László köztársasági elnök. Megemlékezésében az előző évek tapasztalatait számba véve arról a három vezérmotívumról beszélt, amelyek 1956 emlékét uralták. Ezek közül a legfontosabb, hogy nem engedjük összemosni a szabad Magyarországot az 1989 előtti rendszerrel, és hogy megvédjük 1956 egyértelműségét, mert csak egyetlen ötvenhat van – mondta Sólyom László. 1956 élményének lényege az a felszabadulás volt, hogy végre kimondtuk az igazságot, s ezzel visszanyertük méltóságunkat. A rendszerváltás lényege a Kádár-rendszer hazugságától való megszabadulás volt. Az államfő szerint ez azt jelenti, hogy mind az ötvenhatos forradalom, mind a rendszerváltás abszolút tagadása volt az állampárti kommunista vagy szocialista rendszernek. Mindkettő túllépett a reformkommunista törekvéseken, amelyek nem akartak lényegi leszámolást a szocialista rendszerrel – mondta.

Nagy Imre nagysága éppen abban állt, hogy felismerte és vállalta azt a történelmi szerepet, amelyet a forradalmi magyar nép neki szánt, hogy kilépett ebből a körből, és inkább meghalt, de nem lépett vissza. Emiatt nincs folytonosság ötvenhat és a Kádár-rezsim között, valamint Kádár és az új demokratikus jogállam között sem.

Tartozunk a forradalom halottainak azzal, hogy nem engedjük összemosni, ki hol állt akkor, 1956 őszén, hol állt a megtorlás éveiben, és hol áll most ötvenhat megítélésében – mondta a köztársasági elnök. Az alapvető normák bizonytalanná válása, a morális válság is gyengítette a tisztánlátást abban, hogy ötvenhat és a rendszerváltás alapkérdése ugyanaz. Az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése ezt a morális válságot tette sokkoló módon nyílttá – nyomatékosította, s hozzátette: az alapoknak ezt az elbizonytalanodását erősítette meg és tette tartóssá a parlamenti többség, amikor a hatalom megszerzésének Őszödön bevallott módját bizalmi szavazáson jóváhagyta. Szerinte ebben a légkörben még fontosabbá vált az egyértelműség és az, ki hivatkozhat hitelesen ötvenhatra, és az onnan örökölt értékekre. Nem lehet válogatni a múltból, 1956-ban egyértelműen elvált egymástól a jó és a rossz, és hogy Nagy Imre újratemetésének katartikus élménye a nemzet számára a hazugságtól való megtisztulás szabadító érzése volt – mondta az államfő.

Lendvai Ildikó közleményben reagált Sólyom László szavaira. Az MSZP elnöke szerint „morális problémákat és szerepzavart okozhat, ha a nemzet teljes közössége nevében szóló vezető az egyik oldal érveit teszi magáévá”.

Nem lehet válogatni a múltból – jelentette ki az államfő (Fotó: Hegedüs Róbert)

---

2009. október 23.

"A nép ellen nem lehet"

Országzászlót avattak Nagytétényben az 1956-os forradalom évfordulóján: az ünnepségen beszédet mondott Orbán Viktor, a Fidesz elnöke és Szabolcs Attila polgármester.

Nagytétényben 1932-ben szintén október 23-án avatták fel az eredeti Országzászlót, amelyet a kommunisták 1948-ban leromboltak. Az újat az eredeti helyszínhez közel, több ezer ünneplő jelenlétében állították fel a történelmi egyházak képviselőinek részvételével.

Szabolcs Attila: "Arra a gyalázatos december 5-ére is emlékeztet"

Szabolcs Attila, a kerület fideszes polgármestere beszédében elmondta, hogy a korábbi lobogó csak alig 15 éven keresztül hirdethette az egységes nemzeti összetartozást, mivel "mint a hasonló emlékművek, ez is a kommunista rombolás áldozata lett".


Pedig - tette hozzá - a gondolat jelenleg is aktuális, elég, ha a szlovák nyelvtörvényre gondolunk, vagy arra, hogy egyesek ma is azt hirdetik, hogy "a múltat végképp eltörölni".

"Mi nem ezt szeretnénk. A jóból, szépből lehet erőt meríteni - mint az 56-os hősök példájából -, a rosszból pedig sokat tanulni" - mondta a politikus.

A kerület vezetője a 2004-es kettős állampolgárságról szóló népszavazásra utalva azt mondta, hogy a zászló nemcsak Trianonra, hanem "arra a gyalázatos december 5-ére is" emlékeztet, "amikor hazug propaganda hatására magyar tagadott meg magyart".

Orbán Viktor: "A nép ellen nem lehet"

A Fidesz elnöke egy 1956-os újságból idézve azt mondta, hogy tanulékonyabbá kell válniuk azoknak, akik egy nép vezetésére tartanak igényt, tudniuk kell ugyanis, hogy "a nép ellen nem lehet".



"Azóta is akadtak Magyarországon jó néhányan, akik azt hitték, hogy lehet a nép, lehet a nemzet ellenében, lehet az embereket semmibe véve kormányozni Magyarországot" - jegyezte meg.

Orbán szerint "az ilyen kormányokat eléri a végzet", "mert az elnyomó kormányok nemcsak megrövidítik az embereket, de le is nézik őket".

Azt gondolják - tette hozzá -, ha nélkülözniük kell, akkor beérik a napi betevővel és se vágyuk, se akaratuk, se értelmük nem lesz olyan nagy dolgokhoz, mint a szabadság és az igazság.

"Nagyot tévednek, amikor nem adják meg azt a tiszteletet és elismerést, ami mindenkinek kijár. Tévednek, és mindig ez a tévedés lesz végső bukásuk oka, amikor nemcsak a hatalom bársonyszékeiből kell távozni, de szembe kell nézni a tettek következményeivel, és vállalni kell a felelősséget hivatali visszaélésekért is" - hangsúlyozta Orbán Viktor.

Bővebb tudósítást a beszédről az orbanviktor.hu-n olvashat

---

2009. október 24., szombat


’56…

Számomra megmagyarázhatatlan, hogy egykori elítéltek és gyerme­keik hogyan tudnak együtt emlékezni az egykori hóhérok bandájának tagjaival vagy gyerekeikkel. A magyar történelem egyik legfájóbban lezáratlan fejezete 1956, amelynek sok-sok részletét mind a mai napig nem tudjuk pontosan, és lassan már nem lesz kiket megkérdezni. Így aztán nagyon gyorsan tisztázni kellene a számos nyitott kérdést, amelyek feltárására bizonyítékok léteznek ugyan, de valamiért nem akarnak a helyükre kerülni.

1956 megítélésében sokan sokféleképpen foglalnak állást. Az ország nagyobbik részének forradalom volt, felkelés, szabadságharc, de még mindig sokan vannak azok, akiknek ellenforradalom. A tudatos történelemhamisítók visszautasítják, hogy egy nép felkelt elnyomói ellen, hogy megmutassa Európa közepén, miként kell kivívni a szabadságot, és hogyan lehet igazi nemzetté válni.

Igen, így kellett volna történjen, de sajnos nem így sikerült. Vérbe taposták, elárulták ’56-ot, és november 4-én végérvényesen átgördültek rajtunk a szovjet lánctalpak. (Kétéves voltam akkor.) Sokan menekültek, választottak maguknak új hazát, könnyes szemmel, mentek a forradalom leverésekor, ameddig lehetett. Mintegy kétszázezren. 1957-ben Kádár meghirdette: büntetlenül vissza lehet térni. Ám, mint tudjuk, hazugság volt minden, amiként az egész kommunista eszmerendszer. A visszatérők megpróbáltak újra beilleszkedni, egy részükön a besúgóhálózaton keresztül mégiscsak végrehajtották a megtorlást, egy részükön pedig rajta maradt a bélyeg, amely felért egy megtorlással: Nyugatra szökött egy jobb élet reményében.

Húsz éve képtelenek vagyunk feltárni az „igazi ’56”-ot, holott állítólag már demokrácia van, a dokumentumok nyilvánosak lehetnének, de mégsem azok. Az is titok, hogy sok minden miért államtitok. És továbbra is létezik a barikád két oldala. Miként lehet megtudni egy olyan országban, hogy valójában mi történt, ki mennyire volt felelős, ahol ’56 egyik vérbe fojtójának, Apró Antalnak az unokája, aki a bukott miniszterelnök felesége, odaállhat a férjével együtt a „Vaskefe” elé, és „ünnepelhet” – pofátlanul meggyalázva ezzel 1956 szellemét. Csak nem képzeli bárki is, hogy ezek ott emlékeztek!? Legszívesebben az Internacionálét énekelték volna, de helyette kénytelen-kelletlen a Himnuszt hallgatták. Szívre tett kézzel! És az ötvenedik évfordulón a város több pontján összeverették az emlékezőket. Lovasroham, kardlapozás, agyba-főbe veretés – ezt kaptad, magyar, mert elhitted, itt demokrácia van, rendszerváltás volt, és tisztességgel emlékezhetsz.

Nem, itt azt csináltak veled, amit ők akartak, ötven év után is. Egy Draskovics nevű komcsi „polihisztor” néhány napja azt mondhatta cinikusan, mi ünnepelni fogunk, és ezt nem zavarhatja meg senki sem, mert ha valakik mégis megpróbálnák, azokat elintézzük. És mi erre nem kapjuk fel a fejünket, és nem köpjük szemen azt, aki ilyet mond!? Várunk… Egykori hőseink közül sokan már nincsenek közöttünk, de talán jobb is így nekik, hogy nem érték meg ezt a gyalázatot. A világháborús bűnökről tudjuk, kik követték el őket, a tettesek felelősségre vonása megtörtént. Az ezt követő időszakok bűntetteivel azonban nem tudunk mit kezdeni. Vagy nem akarunk? Rákosi, Farkas, Péter Gábor, Kádár, Aczél, Grósz, Horn, Medgyessy, Gyurcsány az egyedüli felelősök? Hol maradnak a végrehajtásban részt vevők?

Hazánkban a nemzet önbecsülé­séhez elengedhetetlenül szükséges a múlt teljes és kendőzetlen ismerete a főszereplők és a csatlós emberek neveivel együtt. Nem leszámolást, elszámolást akarunk. Hogy végre e takarítás után megkezdődhessen az igazi demokrácia, a nemzet felemelkedése. Mert ’56 szellemisége is erre kötelez bennünket. Sokáig nem emlékezhettünk ’56-ra, de azt hiszem, az elmúlt néhány év kirekesztett emlékezései még szomorúbbak voltak a tiltott emlékezésnél. Kevesen gondolták az álrendszerváltás hajnalán, hogy egyszer majd ismét ilyen mélyre jutunk, mégis lesüllyedtünk. Ezért kell összefognunk, együtt emlékeznünk azokra az elkövetkezendő szomorú hetekben, akik egyszer már magasra emelték a szabadság zászlaját, kivágva a közepéből a rossz emlékű címert.

Múltunk, jelenünk, de legfőképpen jövőnk kötelez erre bennünket. A nemzetnek most minden becsületes magyarra szüksége van, mert igen nehéz, gátlástalan kampányhónapok várnak ránk. Egyetlen percre se felejtsük el, ezek nem akarják kiadni a hatalmat a kezükből!

De mi akkor is győzni fogunk, mert többen vagyunk, nemzetben bízó magyar emberek. Szívünkben tisztelettel emlékezünk 1956-ra. Isten áldása legyen Magyarországon.

Vámos György Magyar Hírlap
gondolat.net

---

2009. október 24., szombat

Áldd meg a magyart…



Egyszer csak, hirtelen, kiszámíthatatlanul, a legkisebb, legbanálisabb apróság miatt végképp elég lesz belőlük, és akkor kitör a forradalom.

Mert úgy szokott lenni, hogy a gazemberek nem számolnak puszta létezésük következményeivel. Gondosan, aprólékosan megtervezik a terrort.

Életekben, agyakban, hálószobákban kutakodnak, rettenetes apparátust mozgatnak, hogy senkinek ne legyen egyetlen önfeledt pillanata sem. És minden idejükben arra készülnek, hogy ha kitör a népharag, s megmozdul ellenük a lélek is, az utca is, akkor hamar és hatékonyan úrrá legyenek a helyzeten. Aztán egyetlen óra alatt lesz végük.

A kommunisták mindent megtanultak a terrorról, és minden bevált módszert ellestek a náciktól. Újításuk annyi volt, hogy minden nap minden órájában elmondták: „Mi vagyunk a jövő, mi jót akarunk, eszméink gyönyörűek, aki gyűlöl minket, vagy csak lelkesedni rest, az mind fasiszta gazember.” Ezt mondták – aztán nekiláttak felépíteni államukat, és azt gondolta biztosan az Isten, hogy ezek a népek itt, az Elbától keletre még nem szenvedtek eleget…

És azt is gondolta az Isten, ha majd segítenek magukon, akkor megsegítem őket…

És akkor egy nép úgy határozott, segít magán. Egy nép úgy határozott, visszaköveteli életét, őseit, hagyományait, hazáját, emberi nyelvét, visszaszerzi szavai értelmét, visszaperli régi, öreg, álmos délután­jait, papjait, tanítóit, hőseit, múltját, szerelmeit, gyermekei jövőjét, egykori villamosok csilingelését, a nagy sétákat a Hűvösvölgyben, a mozdulatot, ahogy az öreg parasztember keresztet vet a kenyérre, egy nép akarta megint kiátkozott íróit, akarta a polgári jó modort moszkovita gazemberek embertelensége helyett – egy nép életet akart kommunizmus helyett…

Így és ezért lett Forradalom.

És felborultak a buszok, kigyulladtak a teherautók, a fojtó füstökben pedig alaktalan, gyönyörű remények gomolyogtak.

Kinyílt a Szabadságvirág. Ami romokon terem. S körbeállják a népek, csöndben, elfogódottan, mert talán még soha nem láttak ilyen szépet…

Háború van Magyarországon.

A hajdani ukrajnai párttitkár, milliók mesterségesen előidézett éhhalálának végrehajtója, a kopasz kis gazember nem engedi el nyakunkat…

Háború van Magyarországon.

Többnyire gyerekek vívják a földkerekség legiszonyatosabb birodalma ellen. Gyerekek, akiknek még közeli élmény az iskolában hallott tanítás a tatárról, törökről, Habsburgról – sok-sok szabadságért vívott harcról, bús, konok, magyar nekibuzdulásról.

És feldübörögnek a tankok.

Hajnali ködben jönnek, a páncélszörnyek gyomrában arctalan szerencsétlenek, leigázásunkra idehajtott, megtört akaratú muzsikok, akiknek soha nem adatott meg a szabadság, még a „foglár háta mögötti szabadság sem”.

Jönnek a gyilkos eszme katonái.

És a magyar gyerekek pincékben töltik az éjszakát. Igazi fegyver van kezükben fakardok helyett, és szakmát adott kezükbe az élet: mind-mind hivatásos szabadságharcos. Talán még soha nem olvasták Kuckó király történetét – mégis, valami hátborzongató, magától értetődő természetességgel vetik magukat a tankok elé, kicsi, ki sem nyílt életüket, értelmüket magának követeli a legnagyobb szolgálat…

Háború van Magyarországon.

Pőre romok, hasukra fordult kockakövek, égett emberhús bűzét árasztó tankroncsok ordítják a legnagyobb némaságot: a magyarok… már megint… mint már annyiszor…

És a világ, ó, a világ reánk néz egy pillanatra, és meghatódik.

Szeret a világ meghatódni, ha halnak a magyarok. És imádkozik értünk. És ennyivel aztán le is tud mindent. Majd az ENSZ-ben lesz még néhány harcias felszólalás – és vége.

A pincékbe bújt magyar gyerekek élete, jövője, sorsa, karácsonya, öröme, mosolya, labdája, eljövendő első szerelme, összes nagy rácsodálkozása az életre és minden-minden könnye pedig majd felkerül a veszteséglistára. Keleten a helyzet változatlan.

A kicsi magyarok megint megpróbálták. De hát vannak világpolitikai összefüggések. Majd küldünk csokoládét csomagban. Hruscsovot pedig lassan megszeretjük… S különben is… Mit akarnak mindig ezek az örök rebellis magyarok? S még hogy minekünk legyen lelkiismeret-furdalásunk!

Háború van Magyarországon…

Csitt, csitt, Magyarország! Ne olyan hangosan! Türelem… Eljön majd a ti időtök… És ha jók lesztek, majd befogadunk benneteket. Csak ne legyetek már olyan rebellisek…

Hát, mi aztán alaposan megtanultuk a leckét. Alaposan megtanultunk jónak lenni.

Már olyan nagyon jók vagyunk, hogy azt sem tudjuk, milyen is az igazi szabadság…

„Nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat”.

Nos, valami ilyesmi. S a Haza nem ott van, ahol be lehet zabálni. Ahol pörög az üzlet. Ahol olcsó a munka. Ahol van mit adni-venni.

A Haza néha kérdez.

Néha a szemedbe néz.

Néha megkérdezi: akarod-e, vállalod-e őt…

A Haza semmi. Valamekkora földdarab. Csak hát tele van emlékkel. Hagyománnyal. Múlttal. Történelemmel. Példával és hősökkel.

És olykor összeáll a sokaság néppé, nemzetté valahogyan.

1956-ban voltunk utoljára igazi nemzet. Akkor voltunk hősök. Valamennyien: a harcolók, az itt maradók, az elmenők hősök mind – kivéve azokat, akik akkor ellenük, ellenünk fegyvert fogtak, idegen fegyvert hívtak. Az mind-mind gazember.

Nincs alku, nincs magyarázat. Nincsen felmentés. A zsarnokság zsarnokság marad, a hazugság hazugság marad. Akkor is, amikor szabadságnak és igazságnak álcázza önmagát. Nincsen alku, nincsen magyarázat. Nincsen felmentés.

Neked sem világ – s már megbocsáss –, neked sem, Istenem…

Áldd meg a magyart… Végre, valahogyan.

Bayer Zsolt

---

Hyde Park - Szóljon Ön is hozzá !
Hozzászólások a Magyar Hírlap oldalán - ITT

---