First topic message reminder :

---

Gereben Ágnes:
Több mint veszélyes
A magyar szép (vita)

A nemzetpolitika alapkérdéseit célozta meg Stefka István főszerkesztő egy hete közölt vitaindító cikke (A magyar szép, MH, május 16.). Az írás apropóját a Harmadik évezred könyvsorozat Új államalapítás című kötetében megjelent tanulmányok adták. Folyamatosan érkeznek a reflexiók. A vitasorozatban elsőként egy történész gondolatait közöljük.[/i]

Sok apró jelét látni annak, hogy végre a polgári értelmiség is bekapcsolódik az országot módszeresen kifosztó szocialisták és a Magyarország polgáraiból tervszerű munkával, az iskolarendszer tudatos felszámolásával agymosott zombikat formáló, magukat szégyenszemre liberálisnak nevező SZDSZ-esek félreállításának nehéz küzdelmébe.

Sokakkal – főleg a megrendelő kívánalmai szerint manipulált közvélemény-kutatások szerzőivel – szemben hiszem és vallom, hogy ez nem lefutott játszma. Emlékeznünk kell rá, hogy még a vezető politikusok közül is jó néhányan a polgári oldal kétharmados győzelmét vizionálták 2002-ben és 2006-ban. Ma, 2009-ben már harmadszor hisszük, hogy győzelem, sokak szerint kétharmados győzelem vár ránk. Pedig láthattuk 2002-ben és 2006-ban is: több mint veszélyes játszma, ha vágyainkat kivetítjük a világra. Akkor azt mondogattuk, hogy a balliberális (valójában se nem bal, se nem liberális) koalíció hatalomra kerülése ötmillió embert tett szerencsétlenné. Ma már tudjuk, hogy irtózatosan nagyot tévedtünk. Csaknem tízmillió az áldozatok száma. És akkor még nem számoltuk a határon túl élő magyarokat.

Orwellt némileg módosítva: aki nem tanul a múltból, az soha nem fogja birtokolni a jövőt. Az értelmiség szervezett, koncentrált, céltudatos fellépése nélkül most sem fog menni. Kivált, ha még mindig nem tudjuk, kivel állunk szemben. A hatalomgyakorlásnak az államszocializmusban – nem kis részt a szovjet totalitárius minta átvételével – elsajátított technológiája óriási tudást, tapasztalatot, szinte behozhatatlan előnyt jelent. Ennek ledolgozására kellene a polgári média felhasználásával összefogni, mert csak így lehet érdemben segíteni a saját híveik körében vastapssal, szeretet- és bizalomáradattal fogadott – és ezzel a helyzetértékelésben óhatatlanul elfogulttá váló – politikusokat. Vannak biztató jelei az értelmiségi szerepvállalásnak. A vitaindító cikk is ilyen. De ilyen Vámos Györgynek a Magyar Hírlapban közölt csütörtöki levele a régóta írástudóhoz méltatlan, gyalázatos szerepet vállaló Paul Lendvaihoz.

Az is biztató jel, hogy mint hallom, a fiatalok alkotta Nézőpont Intézet a belpolitikai helyzetről készült elemzéseit eljuttatja a Budapesten működő diplomáciai képviseletekhez, és ezzel máris kiváltotta az amerikai nagykövetség (dez)informálását évtizedek óta saját privilégiumának tekintő SZDSZ-vezérkar őrjöngő dühét.

Bizony, az értelmiség szervezett segítségét sokkal jobban fel kellene használni az euroatlanti világban a magyar polgári oldalról kialakult kép formálásához. Tetszik, nem tetszik, a nyugati vezetők szemében roppant könnyű összemosni a rasszizmus minden formájától magát ezerszer elhatárolt Fideszt a szélsőjobbal. Csak akkor kényszeríthetők távozásra a tolvaj – mindazonáltal "baloldali" – milliárdosok és az értelmiség szégyenévé vált álliberálisok, ha minden lehetséges fórumon százszor elmondjuk, ezerszer leírjuk, milliószor elemezzük: azért "nácizzák", "rasszistázzák" a parlamenti választások remélhető győztesét, hogy még idejében lejárassák az erre a vádra okkal-joggal érzékeny világ előtt. A győzelem után újult erővel folytatják majd, mert a legkevésbé sem érdekli őket, hogy a nyilvánvaló, otromba rágalommal nem csak a Fidesznek, a hazájuknak is ártanak. Számukra ez nem szempont.

Persze, nem gondolom, hogy az értelmiségnek csak a külföldi lejárató kampányok elleni küzdelemben kell hogy feladata legyen. Környezetemben egyre gyakrabban tapasztalom, hogy az emberek kezdik felismerni, mi a hazai szélsőjobb szerepe az elkövetkező hónapokban. Értem én a szélsőjobb híveinek mélységes dühét, kétségbeesését, de nem tudom elfogadni az általuk vallott és terjesztett gyűlölet mindent átható, parttalan tombolását. A semmilyen pozitív, érdemi programmal nem rendelkező társaság összes megnyilvánulása érzésem szerint – ahogy régen, szokás volt mondani, "objektíve" – a szocialista-szabad demokrata politikai elit uralmon tartását szolgálja.

Tudom, hogy ezekre a mondatokra a Magyar Hírlap fórumán nekem címzett mocskolódások reagálnak majd. Azt is tudom, hogy nem kis részt a hatalom technológiáját jól ismerő szocialista és liberális párti aktivisták bújnak meg majd a legtrágárabb szélsőjobboldali gyalázkodások mögött.

Mégis, még egyszer megismétlem – lassan mondom, hogy mindenki megértse: a polgári értelmiség felelőssége a médiában és azon kívül is minden erővel, minden eszközzel elutasítani a gyűlöletáradatot. A jobb- és a baloldalit is. Másként nem győzhetünk.

---

Jogi válaszlépések

Amióta a Dzurinda-kormány bukásával a Magyar Koalíció Pártja kikerült a hatalomból, és miután Robert Fico, a magyarokat kihagyva, a Ján Slota vezette ultranacionalista Szlovák Nemzeti Párttal alkotta meg koalí­ciós kormányát, egyre gyakoribbá váltak a magyar kisebbséggel szembeni, előbb szóban, majd mind többször tettlegesen is elkövetett atrocitások. A magyar nyelv használata miatti bántalmazásokban szenvedtek magyar fiatalok súlyos testi sértést, amelyet a rendőrség nem volt hajlandó kivizsgálni, sőt Malina Hedvig esetében még vele szemben indított büntetőeljárást koholt vádak alapján, azzal gyanúsítva őt, hogy saját magát verte össze csak azért, hogy szlovák fiatalokat keverjen bajba. A dunaszerdahelyi futballstadionban kiprovokált brutális és majdnem halálesetet követelő rendőri vérengzést a szlovák hatóságok máig sem hajlandók kivizsgálni, sem az események lefolyására vonatkozó bizonyítékokat a magyar kormánynak kiadni. Csupán a szlovák rendőrség erősen vitatható, sőt a magyar filmdokumentumok alapján egyértelműen cáfolható jogszerű fellépését hangoztatják.

Ezzel szemben ugyanez a rendőri apparátus megengedő volt a duna­szerdahelyi futballcsapat Nyit­rán játszott mérkőzésén. A szlovák szurkolók magyarellenes vandalizmusába csak az utolsó pillanatban avatkozott be, amikor a játékvezető félbeszakította a mérkőzést, mert a „halál a magyarokra” skandálás a megvalósítás stádiumába lépett: a szlovák szurkolók kövekkel és betondarabokkal kezdték dobálni a magyar tábort. E két rendőri beavatkozás egyértelműen mutatja a magyar kisebbséggel szembeni igen súlyos diszkriminá­ciót. És ezt jogalkotási diszkrimináció­ként követi a szlovák nyelv védelméről szóló törvény hatályba (vagy tán csak érvénybe) léptetett módosítása, amely ötezer euróig terjedő pénzbírsággal rendeli büntetni azt a hatósági és közszolgáltatást végző személyt és ügyfelét, aki a hivatalban, üzletben, étteremben vagy orvosi rendelőben – akár színmagyar lakta területen – nem szlovákul kommunikál.

Előírás az is, hogy minden magyar nyelvű sajtóterméket és feliratot le kell fordítani szlovák nyelvre is, és így kell az írott anyagokat megjelentetni, ugyanígy kell eljárni a rádió és a televízió magyar nyelvű adásainál is. Tetézi mindezt az a nem alaptalanul felröppent hír, hogy nemcsak az emlékművekre és emléktáblákra, hanem még a sírfeliratokra is fel kell vésni a magyar szöveg mellé a szlovák megfelelőjét. Ez nem csupán a magyar települések önkormányzatának jelent tetemes költséget, hanem a magyar kisebbséghez tartozó szlovák állampolgároknak is. Ezt aztán a Fico-kormány koronázta meg a diplomáciai életben példátlan módon. A római szerződésben garantált (az európai polgárok részére a tagállami határok szabad átjárását biztosító) jogot sértette meg, amikor a magyar államfőnek, Sólyom Lászlónak megtiltotta, hogy Szlovákia területére lépjen augusztus 21-én. Ezzel meggátolta, hogy Révkomáromban a városi önkormányzat felkérésére Szent István király lovas szobrát felavathassa.

A szlovák kormány, a szlovák igazságszolgáltatás, valamint rendészeti szerveik és egyúttal a szlovák törvényhozás itt felsorolt tettei nemcsak a római szerződést és az Európai szociális chartát sértik, hanem az ENSZ által megfogalmazott egyetemes emberi jogi charta előírá­sait is. Éppen ezért érthetetlen az Európai Bizottság álláspontja, amely szerint mindaz, amit itt felidéztem, a két állam belügye, és e két államra tartozik a vita rendezése.

Jellemző a mai magyar külpolitikára, hogy Bajnai Gordon kormányfő e bizottsági, illetve biztosi állásfoglalás után mindjárt kezdeményezte a Ficóval való találkozást, annak ellenére, hogy az dölyfösen visszaüzent: a nyelvtörvényről és a magyar államfő révkomáromi útjának megakadályozásáról nem hajlandó tárgyalni. Ebben az esetben pedig nincs is miről tárgyalni. A magyar kormánynak diplomáciai tárgyalás helyett jogi utat kellene a saját presztízse szempontjából is választania. A jogi utat mindenekelőtt meg kell hogy előzze a Pozsonyba akkreditált magyar követ hazarendelése és a magyar kormány, illetőleg a külügy birtokában lévő bizonyítékok gyors rendszerezése.

Három lehetősége is van a magyar kormánynak. Az egyik, hogy az Európai Törvényszék előtt pert indít Szlovákiával szemben, mivel az megsérti az európai alkotmánynak megfelelő római szerződésbe és az Európai szociális chartába foglalt szabadságjogokat, valamint az unió diszkriminációt tiltó irányelveit. A másik, hogy ugyanezen a bírói fórumon pert indít az unióval szemben, mert az nem lép közbe még közvetítőként sem, holott annak kemény jogi – és ezért minden tagállamra kötelező normáit – sérti meg sorozatosan a szlovák politika. E két pert akár együtt is meg lehet indítani. Ezenkívül az ügyet a strasbourgi emberi jogi bíróság elé is lehet vinni azon az alapon, hogy származásuk miatt szlovák állampolgárok tömegét nyomja el a szlovák kormány.

Ha mindezt nem teszi meg a magyar kormány – azonkívül, hogy Ficóék és Slotáék továbbra is packázni fognak vele –, a szlovákiai magyar kisebbségnek is árt. Egyébként ugyanígy felléphet nemzetközi és európai jogi útra terelve az ügyet a Szlovákiai Magyar Koalíció Pártja és az újonnan alakult Híd párt is. Egy ilyen bekeményítés után más lenne a hozzáállása mind az uniónak, mind pedig a szlovák kormánynak.
Prof. Prugberger Tamás

Az a jó az újságírásban, hogy közvetlenül üzenni lehet bárkinek. Most például Zuschlag Jánosnak. A Magyar Hírlap méltányolja Zuschlag erőfeszítéseit, és őszintén kívánjuk neki, hogy sokáig jusson a regények élvezetében. Sajtótudósítások szerint ugyanis a bilincsbe vert börtönszocialista sittes magányában orosz klasszikusokat olvasgat. Meglódítottuk a fantáziánkat: a Bűn és bűnhődést netalántán? Vagy a Korunk hősét? Szerintem Dosztojevszkij A félkegyelműje a legvalószínűbb, már csak azért is, mert ahogyan a kiskunhalasi minigyurcsány elvitte a balhét, az valóban csökkent értelmi képességre vall.

Túl sok itt a furcsaság. Most például azt kellene elhinnünk, hogy a Magyar Szocialista Párt nevű bűnszövetkezet ifjúsági kasszaürítő egyletében mindenért Cusi a felelős. Csak ő tudta, mi a mennyi, és honnan lehet 75 milliós állami támogatást lopikázni. Már Ujhelyi István is borotvaéles logikával rávilágított lendületes tanúvallomásában, hogy jóllehet ő volt az ifjú szocialisták elnöke, fogalma sincs, Cusiék kinek és mit osztogattak. Tegnap Baráth Etele és Csiha Judit vallotta szent esküvéssel: fogalmuk sem volt arról, hogy áttételesen az MSZP pártalapítványából finanszírozták a kampányukat. Baja Ferenc pedig – akiről a zsurki vodkagyár, és nem, mondjuk, egy gyóntatószék jut az ember eszébe – egyenesen rendben találta a Táncsics alapítvány zavaros hátterű pályázatait.

Így szokott ez lenni szocialistáéknál. Ha bíróság előtt állnak, megcsalja őket az emlékezet. Értem én, hogy nem újságolhatják el fűnek-fának, az én kampányomat egy közepes ukrán maffiózó támogatja, a tiédet egy jól menő hullaszállító kisiparos, az övét pedig Zuschlag János az elsíbolt 75 millióból. Azt is felfogtuk, hogy a mindenható párt érdeke ma is mindennél előbbre való – jóformán ennyi maradt a gazdag munkásmozgalmi örökségből, azokból a boldog időkből, amikor a kommunisták még a föld alatt tanácskoztak Horthy Miklós Magyarországán.

Csakhogy az idők változnak, új műsorhoz új férfi kell. 1938-ben Nyikolaj Buharin mentette meg a párt becsületét azzal, hogy önmagát nyilvánosan és magánlevelekben egyaránt megalázva, Sztálin nevével ajkán ment a halálba, most pedig Zuschlag védi körömszakadtáig… kit is? Vajon kit, ha nem a párt eszét, a titkos konspirátort, a kommunikáció nagymesterét, aki addig-addig titokzatoskodott, konspirált és kommunikált, amíg ciklusokra szólóan szét nem verte a saját pártját.

Azt gondoljuk, hogy a kézfejére feszülő bilincs láncát jellegzetes makákótartásban cipelő Zuschlag egyszer csak megelégeli, hogy a bolondját járatják vele. Hogy ő a kinevezett antiszemita pártjában, csak azért, mert a holokauszt áldozatain élcelődött egy sort, miközben a szociszimpatizánsok zsidóznak a legkeményebben ebben az országban. Remélhetőleg egyszer Zuschlag is belátja, hogy nem pusztán áldozatul dobták oda a köznek, de mások bűneiért is neki kell lakolnia. Nem mintha nem volna jó helyen ott, ahol van, tudniillik a börtönben. De az embernek mégis különös hiányérzete támad, ha Draskovics Tiborra, Szilvásy Györgyre, és más, szabadlábon lévő elvtársakra gondol, akik remélem, hamarosan egy hűvös cellában gyarapítják majd ismereteiket az elméletileg nem létező, de ott benn nagyon is valóságosan föléjük tornyosuló cigány bűnözőkről.

Magyarország nagyobb boldogságára eljöhet az idő, amikor Cusi új cellatársakat kap. És akkor majd kiderül, hogy a 75 milliós vagy tízszer akkora tolvajlást helybenhagyó milliárdosok mit és mennyit vettek el tőlünk, az ország dolgozó népétől, az egyszerű magyar emberektől.
Szentesi Zöldi László

2009-10-02
Rabosítás
Álláspont

Amint mai lapszámunkból is kitűnik, akad elég gazemberség ebben az országban. Újabb részletek derültek ki a közpénzekben dúskáló Hunvaldról, és akár a nap híre is lehetne, hogy az épülő sukorói kaszinóváros urainak csereföldjeit hatszázmillióval felülértékelték.

Mégsem ez a nap híre. A mi szerkesztőségünkben legalábbis arról esik a legtöbb szó, hogy a rendőrség rabosította Pindroch Tamást, a Magyar Hírlap újságíróját. Pindroch kollégának annyi a bűne, hogy egy írásában felvetette Keller László volt államtitkár felelősségét. Úgy fogalmazott, hogy Keller átírta a törvényt, vagyis törvényt hamisított. Ez utóbbira egyébként az alkotmánybírósági határozatból következtetett Pindroch Tamás, tehát még önálló véleményalkotásnak sem nevezhetjük az ominózus mondatot. Keller László törvényi elégtételt, és cseppet sem mellesleg, egymillió forintot követel, nyilván ennyire taksálja a saját becsületét. Mi, a Magyar Hírlapnál viszont azt gondoljuk, hogy Keller László az utolsó ember Magyarországon, akinek a becsület szó erkölcsi és jogi következmények nélkül elhagyhatja a száját.

Emlékezzünk: arról a Keller Lászlóról beszélünk, aki csúfosan felsült a Fidesz-ellenes boszorkányüldözéssel. Aki a kormányváltás után vörös inkvizítornak indult, de csak szánalmas epizodista lett belőle. Akinek közmondásos eszességén a saját frakciótársai hahotáznak a legjobban, ha maguk között vannak. És aki a törökbálinti választáson úgy megbukott, mint a huzat, nyilván jól ismerték viselt dolgait.

De Keller László csak a felszín. Vele majd megütközünk a bíróságon, és bármi legyen is az ítélet, tiszteletben tartjuk, elfogadjuk. Akad itt azonban valami, ami elfogadhatatlan: amikor Pindroch Tamást kihallgatták a rendőrségen, egyúttal rabosították, azaz ujjlenyomatot vettek tőle és lefényképezték, ahogyan bűnözőket szokás.

Ha tehát újságíró vagy, és a legjobb tudásod szerint tájékoztatod a közvéleményt, könnyen megjárhatod. Akkor az anyagyilkosokkal, pedofil bűnözőkkel vesznek egy kalap alá. De ez a nagy ívű rabosítás meglehetősen szánalmasra sikerült. Tamás elmondta nekünk, hogy éppen akkor romlott el a rendőrségi fényképezőgép, amikor őt kellett volna lencsevégre kapni. Ha már így alakult, próbálta a rendőrökkel együtt javítgatni, ne mondja senki, hogy az áldozat nem készséges. Éppen úgy, mint amikor a Tanúban Pelikán József a hóhérért, doktor Kotászért kiált, hogy kezdődjön végre a saját kivégzése.

Az olvasónak feltétlenül tudnia kell, hogy a rabosítást végző rendőrök meglehetősen kelletlenül tették a dolgukat, nyilvánvalóan szégyenkeztek, hogy egy munkáját végző fiatal újságíróval kell szórakozniuk, miközben tarol a gettóbűnözés, a kellerlászlók pedig szétlopják az országot.

Nem a kis rendőrökkel van a baj, persze. A Magyar Hírlap már egy ideje egyoldalúan levelezik a nagy rendőrökkel. A legutóbb például azt kérték tőlünk, hogy küldjük meg nekik a Pindroch-cikk „megjelenés előtti formáját, hivatalos felhasználás végett”. Egy ideig tanakodtunk magunk között, merthogy több megjelenés előtti forma is létezik, végül aztán megküldtük az olvasószerkesztő által már látott változatot. Ha szükséges, Pindroch-fotót is küldünk, segítsük egymást, nálunk soha nem döglik be a gép.

Szomorú és felháborító ez az egész. Kezdődött Bencsik András meghurcolásával, folytatódott a HVG újságírójával, most velünk szórakoznak. De máris megígérhetjük, hogy a kormányváltás után szívesen segédkezünk – akár fényképpel is – a szocialista politikusok tömeges rabosításában, ha igény mutatkozik rá.

És még egy apróság, néhány mondat a hatalomnak. Köszönjük, vettük az üzenetet. Megfélemlíteni nem tudnak bennünket. Elszántabbak vagyunk, mint valaha.
Szentesi Zöldi László

Liberális bukta

Nem, és újra csak nem. Ezt az országot egy ideje már nem a „liberális” értelmiség tematizálja. Erejük, befolyásuk napról napra sorvad, és ezt ők is tudják…

Itt van például a legújabb akció, Vona Gábornak a magyar nyilvánosságból való kiebrudalási kísérlete, amely – magától értetődően – máris hatalmas fiaskó. „Az Élet és Irodalom e heti számában vezető értelmisé­giek tiltakoznak Vona Gábor vendégszereplése miatt az MTV új, Ma Reggel című műsora ellen” – írja a Népszabadság a bornírt akcióról. És igen, ott vannak a régiek, az örök aláírók. Konrád, Parti Nagy, TGM, Ungváry Rudolf, Radnóti Sándor. Őket ismerem, a többieket nem nagyon. Gondolom, a szabadelvű felfogású vécésnénik ujjlenyomatát is beszámították, hogy meglegyen a szükséges létszám. Hiába: olvad a nagy csapat, oszlik, mint Magyarország kollektív tudatából a szabad madaras homály. Rém kellemetlen, de már egykori alapembereik sem tolonganak az aláírási lehetőségért.

De mit is akartok, „liberálisok”? Most éppen azt, hogy egy nektek ellenszenves politikus ne terjessze eszméit ebben az országban, legalábbis ezt suttogjátok, ordítjátok, hörgitek. Holnap pedig, mondjuk, a magyar nyelvet tiltanátok be, a lobogót, a Himnuszt vagy a bocskait, mindent, ami zavarja kifinomult ösztönvilágotokat. Az persze nem zavar benneteket, hogy az elemi matematika szerint nektek egyszerűen nincs jogotok kitessékelni senkit a magyar nyilvánosságból. Mi is eltűrjük, hogy farizeus képetekkel, lejárt eszméitekkel itt rontjátok a levegőt, ti is hallgassatok egy kicsit, ha nem tetszik a tévében a műsor.

Fájdalom, ez már nem az ötvenes évek, amikor veselerúgással érveltek kedves papáitok, de nem is a Kádár-korszak, amikor összekacsintottatok a kivéreztetett nemzeti nyilvánosság felett. Az időtök lejárt, „liberálisok”. Eszméiteket sorra megcáfolta az élet. Neveteket, életműveteket a felnövekvő nemzedék nem ismeri. Nem számít, mit gondoltok, nem fontos, mit rikoltoztok. Ha valamilyen csoda folytán itt-ott még el tudjátok mondani főműsoridőben régi toborzószövegei­teket, az emberek undorral kapcsolnak át másik csatornára. Mert ti még mindig a régi nótát fújjátok, ami a kilencvenes évek elején tagadhatatlanul hatott: a zsidókérdést, a cigánykérdést, a nemzeti gondolat kisszerű, alantas gyűlöletét, a szenvelgő arccal előadott rossz bel-budai szövegeket.

Emlékszem, hogy ájuldoztatok egymástól az Antall-korszakban. Akkor ti voltatok divatban az egyetemeken, az értelmiségi szalonokban. Azt hittétek, örökké tart a kegyelmi állapot, de nem jól sáfárkodtatok az idővel. Meg aztán azt hittétek, nagyon okosak is vagytok. Mi pedig bunkók, akik alig tudunk írni-olvasni, életünk végéig kisebbrendűségi érzés nyomorítja életünket, és eszelős gyűlölettel irigyeljük hatalmatokat, befolyásotokat, pénzeteket.

Amíg ti egymást nyugtatgattátok, mi készültünk és dolgoztunk. Másfél évtized szívós önépítésével jutottunk idáig. Ma már, köszönjük, jól vagyunk. Hátradőlünk a karosszékben, és mosolyogva nézzük, ahogyan hídfőállásaitokat szépen, egymás után feladjátok. Ahogyan vicsorogva, sunyi gyűlölettel visszavonultok. És ami a legszebb az egészben: nem pusztán csatát buktok, de az egész háborút elvesztitek. Hiszen mi más volna, ha nem megsemmisítő vereség már a puszta tény is önmagában: mára kiépült a nemzeti tájékoztatás. Nektek pedig lassan menekülőre kell fognotok, ha emberi jogista lózungjaitokat előadjátok egyetemen, utcán, az élet különböző fórumain. Az emberek élete teljesen másról szól, és ha nem lennétek annyira izgágák és erőszakosak, más húrokon is játszanotok kellene. De nem, ti csak ezt a lemezt ismeritek. Pedig állítólag olyan okosak vagytok. Mégsem tudtok mást adni, mert ez a lényegetek. És ezért lesz csúfos bukás a vége.

2006 áprilisában döbbenten néztük a televízióban, hogy ti még a választási győzelmet sem tudjátok méltó módon megünnepelni. Narancsos buktát kínálgattatok körbe, szabad demokraták és szocik, kéz a kézben, sunyi falkaörömben. Mert nektek még programotok sincsen: ha az emberi butaság néha tort ül az értelem felett, és a nép legyőzi a nemzetet ebben az országban, akkor is csak a politikai ellenfelet rugdossátok. Most fordult a kocka. Készül már a magyar kalács nektek. Akkorát sütünk, hogy megemlegetitek, mielőtt gyomorrontási tünetekkel eloldalogtok innen.

De nagyobb ügyről van itt szó a mai pártoknál, a parlamenti választásról. Bármi lesz az eredmény, korszak- és ízlésváltás zajlik az élet minden területén. A Magyar Hírlap és az Echo Televízió közönségtalálkozóin – bárhol járjunk az országban – egy tűt sem lehet leejteni. Ott vannak a fiatalok, az idősebbek, férfiak és nők, parasztemberek, melósok, értelmiségiek – egész Magyarország. Választ keresnek arra a kérdésre, hogy mi következik utánatok. Elmondjuk nekik is, leírom most is: nemzeti reneszánsz következik. Az elmúlt nyolc évben a párhuzamos Magyarország felállította a maga intézményeit, és már csak egy rövid időt kell várni, hogy végre beinduljanak a dolgok.

Nem szívesen lennék a helyetekben, „liberálisok”.
Szentesi Zöldi László

1956, október
Álláspont

Ma is állítom, a forradalom és a szabadságharc eszmeiségéhez való viszonyulás alapvetően meghatározza egy politikus magatartását hazája iránt. De nemcsak meghatározza, hanem jellemzi is. Sokat mond az is, ha 1956 elejét forradalomnak tekinti, a végét ellenforradalomnak. Netán csak Nagy Imréről és a vele rokonszenvező mártírtársairól beszél, de nem szól az egyetemistákról, a munkásságról, az átállt magyar és szovjet kiskatonákról, az utca népéről, a pesti srácokról, akik életüket áldozták a szabadságért. Aztán annak a politikusnak az értékrendje, mint a szocialista országgyűlési képviselő Havas Szófia, aki 1956 kapcsán nyíltan ellenforradalomról beszélt, antiszemita lázadásról, semmiben sem különbözik Kádár János, Marosán György, Biszku Béla, Apró Antal és a megtorlást végrehajtó vérengző eszmetársaik látásmódjától. Az 1956-os forradalom filmkockái, képei hamar körbejárták a világot, és százmilliókat nyűgözött le, hogy egy kis nép bátorságával, szabadságvágyával, ha csak pillanatokra is, de térdre kényszerítette a hatalmas szovjet medvét. Ennek a világraszóló tettnek eszmeiségét, lényegét nem értette meg, talán gyűlölte is 2006. október 23-án Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnök és Gergényi Péter Budapest rendőrfőkapitánya, amikor tízezrek – a szocialista–szabaddemokrata kormány hazugságai miatt – az utcára vonultak. A valódi demokráciát követelőket gumilövedék, könnygáz, vipera, vízsugár, elszabadult rendőri fellépés várta – és sokakat börtön. Kétség sem merült fel, hogy a hatalmukhoz görcsösen ragaszkodó baloldali politikusok – Gyurcsány vezényletével – a helyzet eszkalálódása esetén akár éles fegyvert is bevetettek volna a tömeg ellen, mint a véres sortüzeket elrendelő dicső elődeik: Gerő Ernő, Münnich Ferenc, Tömpe István, Gyurkó Lajos, Házi Sándor és Ladvánszky Ká­roly. Ne feledjük, és ne legyenek kétségeink: Gyurcsányék tőkéseknek kiöltözött kriptokommunisták, akiknek szellemi elődeik az imént felsorolt gyilkosok. Végre meg kellene tanulnunk mindannyiunknak, hogy akik felvállalták a szocialista jelzőt – az elvtársak –, azoknak nem lehet hinni, mert történelmük óta, kilencven éve egyetlen ígéretüket sem tartották be. Kivéve, ha az engedetlen népet rendszabályozni kellett. Ilyenkor minden eszköz megengedett volt: sortűz, kivégzések, gulág, koncentrációs táborok, padláslesöprés, jegyrendszer.

Mai világunkban az általuk irányított bankok terrorja szabadult el. Akik önhibájukon kívül nem tudják lakáshitelüket fizetni, hamar az utcán találják magukat. A lakosság sarcolása folytatódik a mértéktelen hitelfelvétellel, az ország eladósításával. Valljuk be, Magyarország mérlege nem pozitív sem 1956-tal, sem a rendszerváltás utáni húsz évvel. Mindkét esetben majdnem hiábavaló volt az áldozat, a kicsikarható, nemzetközileg mérhető politikai haszon alig mutatkozott meg Magyarország életében. A szovjet hadsereg segítségével, az áruló kommunista pufajkások, karhatalmisták által levert forradalom után csaknem kétszázezer magyar menekült Nyugatra, sok magasan kvalifikált embert veszítettünk el, s több mint húszezren börtönbe kerültek, csaknem ötszáz forradalmárt kivégeztek, főként munkásokat, majd a sortüzek is több száz tüntetőt némítottak el. A rendszerváltás bár meghozta a szabadságot, a parlamentáris demokráciát, de a három ciklust átölelő balliberális kormányzás nyomán félmilliónál is többen munka nélkül tengődnek, milliók a létminimum alá kerültek, iskoláskorúak ezrei éheznek, az országot ellepték a plázák, kiszorítva a magyar termelők áruit.

Van-e megoldás? Térjünk vissza 1956 alapeszméihez, a teljes függetlenség megteremtéséhez, a szociális piacgazdaság létrehozásához, avagy a rendszerváltás szlogenjét fogadjuk el, miszerint végezzük el végre a nagytakarítást? Amikor ezeket a sorokat olvassák a ma megjelent Magyar Hírlapban 2009. október 23-án, akkor elsuhannak felettünk a múlt héten elhangzott Draskovics pufajkástanonc fenyegető szavai: ha lesznek olyanok, akik meg akarják zavarni a megemlékezést, azok számíthatnak rá, hogy rendőrség keményen fellép ellenük. Bencze rendőrfőkapitány tovább színezi a lehetőségeket: a rendőrség bizonyította, hogy tudja kezelni az ilyen ünnepi rendezvényeket.

Valóban tudják, és ismerjük a módszereiket: a kordonokat, a fenyegető rendőri erőt, a kardlapos lovasrohamot. A cél évtizedek óta ugyanaz: nehogy nemzeti ünnepeinken tízezrek nyugodtan közelébe juthassanak szent emlékhelyeiknek. Nincs miről beszélni, ezek az elvtársak egy tőről fakadtak, s egymásnak adják a staféta-, azaz a gumibotot. Mindig is az átöltözés, a ruhaváltás művészei voltak, eszményük a hatalom, most már a pénz, a pénz – mindenáron. Elég volt belőlük! Tűnjenek el végre! Legyen ez az utolsó olyan hivatalos ötvenhatos megemlékezésük, amelyet ők vezényelnek.
Stefka István

Ontarióból nézve

Mint minden magyar, én is érdeklődéssel figyelem és várom, hogy az ország mai, méltatlan, bár hivatalos vezetői feltárják az 1956-os forradalom valódi történetét. Reménykedem, hogy abból tanulva utódaik egy békés, boldogabb ország építésére vezetik a sokat szenvedett magyar népet.

Ma már nincs idegen fegyveres hatalom az országban, köszönhető ez az 1956-ban harcoló, életüket s vérüket áldozó embereknek, a zömében fiatal felkelőknek. A forradalomban részt vevők egy része még élő tanú. A külföldi titkos dokumentumok már szabadok, itt van tehát az idő, hogy a magyar nép vezetői megismertessék a teljes igazságot a magyarsággal.

Az 53. évfordulón Sólyom László köztársasági elnök megemlékezett a hősökről, és azt mondta: „Tartozunk a forradalom halottainak azzal, hogy nem engedjük összemosni, ki hol állt akkor, 1956 őszén, hol állt a megtorlás éveiben, és hol áll most ötvenhat megítélésében.” Ugyancsak kijelentette: „Nagy Imre nagysága éppen abban állt, hogy felismerte és vállalta azt a történelmi szerepet, amelyet a forradalmi magyar nép neki szánt.”

Forradalmunk 53. évfordulójának lényege az lett volna, hogy végre kimondjuk a kendőzetlen igazságot, s azzal visszanyerjük méltóságunkat. A Magyar Köztársaság elnökének az amerikai, ontariói magyarok nevében levelet küldtem, felidézve a történelmi tényt: 1956-ban a kommunisták ellopták a forradalmunkat, akárcsak 1989-ben a rendszerváltást. Az előbbit Nagy Imre segítségével: már október 23-án éjjel az ő tudtával és beleegyezésével jöttek ugyanis a szovjet páncélosok elnyomni a zendülést, a kibontakozó forradalmat. Nagy Imre felelős a statáriumért, amelynek több halálos áldozata volt, mint a szovjet fegyvereknek. Dokumentált tény, hogy csak október 28-án ismerte el a felkelés jogosságát, addig kormánya nyíltan szembeállt a felkelőkkel. Tehát egyértelmű, hogy két ’56 van: az egyik az istentelen kommunizmus és az azt világszerte terjesztő szovjet ellen, népünk szabadságáért, a független Magyarországért életüket áldozó fiatalok forradalma; a másik az istentelen bolsevizmus és az azt üdvözítő, népünket elnyomó szovjeturalom folytonosságát akaró kommunisták forradalma. Október 28-ig az utób­biak közé tartozott a később fordulatot vett Nagy Imre is.

Tehát 1956-ban egyértelműen elvált egymástól a jó és a rossz. A pesti srácok és valamennyi felkelő áldozata nem volt hiábavaló, szellemük ott van a magyar emberek szívében, s eljön az idő, amikor megvalósul küzdelmük célja: egy független, keresztény Magyarország.

Az ontariói magyar közösség nevében
Bogár Gyula

Békaemberek
Álláspont

Nagyszerű pillanatokat szerzett nekünk tegnap Gyurcsány Ferenc. Az ember érthetően elérzékenyül, ha bíróság előtt látja a Nagy Konspirátort, s bár az ezüstszínű karperec még nem csillog munkás kezein, a látvány tényleg felemelő. Szóval, ott állt a kecskeméti tárgyalóteremben Fletó, nagy-nagy magányosságban, állandó sanchopanzái, Gréczy Zsolt és Szollár Domokos nélkül, és mi mást tehetett, mint amit reggel, délben, este meg álmában szokott: hazudozott.

Mert tegyük a szívünkre a kezünket, és felejtsünk el pártszimpátiát, kedvenc focicsapatot, vallási identitást, mindent, ami megoszt bennünket, és mondjuk meg őszintén: hiszünk-e Gyurcsány Ferencnek? Életszerű-e, hogy nem tudott Zuschlagék sikkasztásáról?

Én nem hiszek neki. Azt sem hiszem el, ha azt mondja, jó reggelt. Ne feledjük, Gyurcsány Ferencről, az egy főre eső ordas hazugságok szocialista mértékegységéről beszélünk. Márpedig Gyurcsány Ferenc tegnap legfeljebb akkor mondott igazat, amikor a saját nevét jegyzőkönyvbe diktálta. Egyébként csak hebegett-habogott a nagyra nőtt pápai gyerek, s mint mondtam, régi szokásához híven, összevissza hazudozott. Előadta pél­dául, hogy Zuschlagot még idejekorán figyelmeztette: működjön együtt az igazságszolgáltatással, és ne szaladgáljon fűhöz-fához az ügyeivel kapcsolatban. Tehát szerinte nem úgy történt, ahogyan Lados István másodrendű vádlott emlékezett: Gyurcsány a Buena Vista étteremben átszólt az asztal felett, hogy b…d meg, Zuschlag, már megint mi van a k…a pályázataiddal?

No, vajon melyik változat az életszerűbb?

A bíróság előtt álló Gyurcsány „Békaember” Ferenc hozta a formáját. Úgy tűnt tegnap, mintha miniszterelnökként ürgebőrben tartotta és félúton elhajította volna az agyát. Ma már semmire sem emlékszik. Virág elvtárs, tessék engem hazaengedni – könyörgött tekintetével a tanácsvezető bírónak a második órában, de hiába, ebben a k…va országban maradt még szemernyi tisztesség, vallania kellett. Gyurcsány végül hazamehetett, de elképzelhetjük, hogy közismerten ideggyenge természete mennyire bírta el a tanúvallomás terhét. Bármibe fogadok, hogy otthon, de lehet, hogy már az autóban tört-zúzott, a bolond zsarnokok ugyanis nem esti ultival vezetik le a feszültséget.

Gyurcsány Ferenc tegnap nemcsak felsült, de valósággal porba hullott a bíróságon. Hosszú évek után először szembesülhetett azzal, milyen érzés, amikor a törvény előtt semmilyen kiváltsága sincs, amikor – igaz, csupán röpke két órán át – szimpla tanú, nem eredeti tőkefelhalmozó. Amikor nincs szivar, whisky és hülye vigyorok, nincsenek nyálas áltörténetek a blogon, és senki sem kíváncsi arra, hányszor bérmálkozott, s hogy ülve vagy hanyatt fekve kajálnak otthon Klárikával bolgár ételeket.

Gyurcsányék egy valamitől nagyon félnek. Ha a következő ciklusban felfüggesztik a mentelmi jogukat, tucatjával kerülnek börtönbe nemzet- és hazavesztő ügyeik miatt. Ők éppen úgy tudják, mint mi, a honpolgárok, hogy ez így lesz, mert így kell lennie. És ha a perek megindulnak, akkor még több részlet derül majd ki viselt dolgaikról. Nem fogják egymást mentegetni, bemártják a tegnapi barátot, üzlettársat, mentik a saját bőrüket. Az ilyesmiért érdemes hosszú életet kívánni magunknak a Teremtőtől. S bár nem élünk jobban a puszta látványtól, nincs mit tenni, dagad a magyar kebel, ha a bíróság előtt feszeng Gyurcsány Ferenc.

Legyünk nyugodtak, valakik Bástya elvtársat is meg akarják ölni. Szépen sorra kerül itt mindenki, csak türelem. Hamarosan a szintén tanúként megidézett Szilvásy „Nem­tudomkizuschlagjános” György és Mesterházy „Sem­miről­­semtudtam” Attila produkcióját tekinthetjük meg Kecs­ke­méten.
Szentesi Zöldi László