First topic message reminder :

Bayer Zsolt:
Nyílt levél Fodor Gábornak



Gábor,

azért a közös múltnak mégiscsak van valami ethosza...

Talán.

Legalábbis kellene hogy legyen.

Ezért írok most neked. Ezért írok, s megkérdezem: meddig csináljátok még ezt?

Írok, s megkérdezem: nem szégyellitek magatokat, s kiváltképp te nem szégyelled magad?

Gábor, amikor a múlt szombaton Gyurcsány leköszönt a miniszterelnökségről, te kiálltál a nyilvánosság elé, és azt mondtad: csütörtökig van határideje az MSZP-nek, hogy előálljon egy általatok is elfogadható miniszterelnökkel. Csütörtökig van határidő mindenre. Te mondtad.

Most péntek késő délután van, és az a kutyakomédia, amit csináltok közösen, felülmúl minden képzeletet.

A te csütörtöki határidődön túl, ha megengeded, felelevenítem a legfontosabb állomásokat.

Tehát múlt szombaton Gyurcsány lelép a romhalmaz tetejéről, amit volt szíves összehozni minekünk. Lelépése után öt perccel Bokros Lajos önként jelentkezik miniszterelnöknek. Ekkor ti közlitek, hogy Bokrosról szó sem lehet, ugyanis "MDF-es ámokfutásával végképp leírta magát".

Vasárnap már maga Bokros szólal meg, s az MDF is, és ezt mondják: "Nem kívánunk részt venni az MSZP hatalmi játszmáiban." Ugyanezen a napon, tehát múlt vasárnap pedig Gyurcsány így fogalmaz: "Rendkívül csodálkoznék, ha Bokrosból miniszterelnök lenne Magyarországon." Lendvai Ildikó meg ezt mondja ugyanakkor: "A szocialista küldöttek kilencven százaléka elutasítja Bokros személyét." E hét csütörtökön pedig megszólal ismét Dávid Ibolya, és ezt közli az ország népével: "Ehhez a programhoz (mármint Bokroséhoz – a szerk.) azonban a választók felhatalmazására van szükség, ezért előre hozott választást kell tartani."

Mindezek után te, ti, péntek kora délután előálltok Bokros jelölésével.

Most, hogy mindezt írom, itt tartunk. S persze volt még sok minden. Az MSZP nevek tucatjaival állt elő, legutóbb éppen Takács Jánost húzták elő a kalapból, amiben az a szép, hogy a teljes ismeretlenségen túl Takács ráadásul román-magyar kettős állampolgár. Ez pedig igen érdekes gondolatokat ébreszt annak ismeretében, hogy Gyurcsány találta ki annak idején az undorító és ocsmány "23 millió romános" kampányt (ti is asszisztáltatok hozzá!), valamint éppen ő akadályozta meg, hogy a határon túli magyarok állampolgárságot kapjanak. S azonnal eszembe is jutott, hogy lám-lám, milyen igaza volt Gyurcsánynak!

Tényleg elveszi előlünk a munkát a 23 millió román, ráadásul nem aprózzák el, mindjárt Gyurcsány melójával kezdik...

De már ez sem számít.

A lényeget az egyik politikai vitafórumra beíró hazánkfia foglalta össze a kutyakomédiátokkal kapcsolatban, s így szólt: "Bazdmeg, nemsokára én is sorra kerülök!" Mármint a miniszterelnök-jelöltségre...

Gábor, ez kutyakomédia. Ez elviselhetetlen. S nem értem, mire gondolsz, mire gondoltok közben. Évek, hosszú évek óta nem értem. Miképpen azt sem értem, hogy miért csináltál megint segget a szádból. S azt sem értem, miért nem szólalsz meg olyankor, amikor megszólalhatnál. Például te, aki a hőskorszakban mégis csak Orbánnal éltél egy kollégiumban, s a legjobb barátok voltatok. Miért nem kéred ki magadnak, hogy Gyurcsány Orbánt nyilasozza, nácizza, s hogy tőle féltse a demokráciát.

Gábor, neked nem volt Gyurcsánnyal közös múltad, sőt, éppen a gyurcsányok ellenében volt nekünk közös múltunk! Gábor, te katonakorodban nem voltál hajlandó kimondani az elvtárs szót, és uraztad azokat az idiótákat. Istenem, mennyire felnéztem rád ezért, amikor megtudtam... Mennyire irigyeltelek! S hogy utáltam a saját gyávaságom. Gábor, tudod te, hogy kiket tartasz most hatalomban? Hát ennyire nem számít mára semmi sem? Most már mindegy, csak az egyszázalékos pártotok zsarolhasson még egy kicsit? Még egy kicsit tehessetek úgy, mintha fontosak lennétek? Már csak ez számít, Gábor?

S hogy tudsz hallgatni akkor, amikor Gyurcsány, mint egy igazi elmebeteg, nekiront a bíróságnak és az ügyészségnek? Ehhez sincs hozzáfűzni valód? Vagy már helyénvalónak találod...

Már csak ennyi mondandód maradt, Gábor, hogy bejelented a csütörtöki végső határidőt, aztán péntek délután előállsz Bokrossal?

Kutyakomédia. Ott álltok most mind a harcmezőn, s országotokat kínálgatjátok egy lóért. S mindjárt vége lesz, Gábor. Szánalmasan, iszonyúan, minden méltóság nélkül.

Sajnálom…

Bayer Zsolt, főmunkatárs

Bayer Zsolt: József Attilának
Álláspont



Tizenötezer kilakoltatás.
Egy kisebb város.

Itt tartunk most. S a jelek szerint nincsen semmi, ami megállítaná ezt a folyamatot. Egy kisebb város került ki otthonából. Nem tudjuk, hányan az utcára, s mennyien rokonokhoz, ismerősökhöz. Kicsike hátsó szobákba, udvarok végébe, sufnikba, megtűrtnek, befogadottnak.

Megalázva, kisemmizve, megnyomorítva.
Megalázottak és megszomorítottak.

A tőkés világgazdaság igazi áldozatai.

A londoni szín és a falanszter egyszeriben megelevenedő szereplői. A "minden eladó" és a legfertelmesebb embertelenség névtelen "hősei".

S most mindenki rájuk mutogat persze. Hogy felelőtlenek, hogy analfabéták, hogy fogalmuk sincs a pénzügyi folyamatokról. S szóba kerülnek még a banki reklámok mint felelősök.

Más felelős nem merül fel.
Mintha soha nem lett volna itt "pannon puma". Mintha nem lett volna "bennünket irigyel Spanyolország, Németország" – és mindenki.

Mintha soha nem hangzott volna el, hogy "a költségvetés, köszöni szépen,
jól van".

Mintha nem azt mondták volna, hogy itt minden a legnagyobb rendben.

Mintha nem ígérték volna meg nekünk az eurót.

Mintha nem mondták volna, hogy a világválsággal való fenyegetés aljas trükk. Aztán, amikor a világválság már tagadhatatlan volt, nem mondták volna, hogy az bennünket elkerül.

Akik ezeket mondták, ígérték, hazudták, ők az igazi felelősök. Az igazi gazemberek.

S most egy kisebb városnyi ember feje fölül elárverezték a hajlékot.

Ezek tényleg felépítették nekünk azt a kapitalizmust, amelytől negyven esztendeig "óvtak" minket.

Felépítették a legocsmányabb kapitalizmust. A londoni színt és a falansztert.

S tizenötezren már a senki földjén.
Nem is tudjuk, hány közöttük a gyermek. Vagy az öreg. Mennyien kezdik és fejezik be úgy az életüket, hogy egyetlen társuk a reménytelenség és a kiszolgáltatottság.

Rosszabb, mintha megölték volna őket.

Illetve: megölték őket. A "pannon pumások", a hatalomért hazudozók, a gazemberek. Megölték tizenötezer honfitársunkat. A lelküket.

Mert a reménytelenségben, a kiszolgáltatottságban meghal a lélek. Csak idő kérdése.

És a lélekgyilkos gazemberek mind-mind jól vannak.

Egyszerre feltámadt József Attila világa…

Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,
a meg nem gondolt gondolat,
belezabál, amit kifőztünk,
s emberből emberbe szalad.
Miatta nem tudja a részeg,
ha kedvét pezsgőbe öli,
hogy iszonyodó kis szegények
üres levesét hörpöli.

S mert a nemzetekből a szellem
nem facsar nedves jogokat,
hát uj gyalázat egymás ellen
serkenti föl a fajokat.
Az elnyomás csapatban károg,
élő szívre mint dögre száll –
s a földgolyón nyomor szivárog,
mint hülyék orcáján a nyál.

Lógatják szárnyuk az ínségnek
gombostűjére szúrt nyarak.
Bemásszák lelkünket a gépek,
mint aluvót a bogarak.
Belsőnk odvába bútt a hálás
hűség, a könny lángba pereg –
űzi egymást a bosszuállás
vágya s a lelkiismeret.

S mint a sakál, mely csillagoknak
fordul kihányni hangjait,
egünkre, hol kinok ragyognak,
a költő hasztalan vonit…
Óh csillagok, ti. Rozsdás, durva
vastőrökül köröskörül
hányszor lelkembe vagytok szurva –
(itt csak meghalni sikerül.)

S mégis bizom. Könnyezve intlek,
szép jövőnk, ne légy ily sivár!…
Bizom, hisz mint elődeinket,
karóba nem húznak ma már.
Majd a szabadság békessége
is eljön, finomúl a kín –
s minket is elfelednek végre
lugasok csendes árnyain.

Igen, 1937 van megint. S az ős patkány neve: tőkés világgazdaság. Globalizáció. Aki néven nevezi: kiröhögik, kitagadják. Megtagadják. S már hely sincs, ahová kitántoroghatna másfél millió emberünk.

Mert azt sem tudjuk, hányszor tizenötezerre vár ez a sors.

Csak azt tudjuk, hogy a felelősök itt vannak, s jól vannak, s miránk mutogatnak.

S valami rettenetes vége lesz az egésznek.
Hát, tényleg nem így képzeltük a Rendet…

Bayer Zsolt

És most itt van nekünk még ez is. Ez a történet, amely oly szép karriert futott be a honi sajtó azon részében, amely egyszerűen megszűnne, ha nem lenne rasszizmus. Ebből következően, ha nincs elég, akkor csinál. (Ezt azért merem ilyen egyértelműen kijelenteni, mert tegnap hallottam a jó Bolgár úr műsorában egy betelefonáló papucsállatkát, aki kifejtette: "Egy ember állíthatná le a romák gyilkolását. Orbán Viktor. De Orbán csak akkor fogja leállítani, ha érdeke fűződik hozzá, és most még nem fűződik."

Ízlelgessék kicsit ezt. Az aljasság óborát. S véssék jól eszükbe, hogy a politikai ge…mus oltárán mégiscsak Bolgár úr a főalak…

De vissza a történetünkhöz!

Történetünk színhelye Verőce, a Magyar Sziget. A honi sajtó rasszizmusbizniszben utazó része azon ájuldozott, hogy a Magyar Szigetre igyekvő bőrfejűek megvertek egy terhes cigány asszonyt, egy öreg cigány asszonyt és egy cigány kisfiút. (Jó lett volna még egy cigány fóka is, amint orrán épp kannát egyensúlyoz…)

Elolvastuk mi is a rettenetet, és szaladtunk mindjárt Verőcére, megtudni, mi is történt. Ottjártunkkor a terhes cigány asszony épp azt magyarázta a rendőröknek, hogy őt ugyan nem verte meg senki, viszont roppantul meg van ijedve. Ami érthető, ugyanis Verőce néhány különösen agresszív cigánya nem sokkal azelőtt vert össze három nemzeti radikális fiatalt, de nagyon, további négyet meg "csak" alaposan. A meccs úgy nézett ki, hogy tizenöt cigány verte a magyarokat, s még vagy hetven drukkolt nekik. Amikor a rendőrök és Verőce polgármestere a helyszínre érkeztek, az árokban fekvő magyar srácot még javában ütötték karókkal és szerszámnyelekkel. A bőrfejű cigányok.

Itt be is fejezhetnénk, mondván, nincsen már ebben semmi meglepő. Volt már itt Mortimer, a cigány, aki kardélre hányta a másik cigányt. Volt már itt pécsi kézigránátos merénylet, amely után mindjárt rasszizmust kiáltott mindenki, aki egyszerűen rajong a rasszizmusért, aztán kiderült, hogy a helyi cigány önkormányzat vezetője meg egy cigány rendőr hajította a gránátot a kétkezi autónepper cigány család házába.

S volt már itt Olaszliszka, s volt Cozma-gyilkosság, volt siófoki elrettentő cigányvonulás, csupa-csupa bűnöző. Hogy ne mondjam: cigány gárda… S volt Tatárszentgyörgyön égő ház, amelyet cigány tulajdonosa gyújtott fel, mert azt gondolta, Tatárszentgyörgy után gyújthatja.

Ahogy ezt írom, rádöbbenek, ez mind-mind csupa előítélet.

S csak azért nyugszom meg kicsit, mert az ÉS-ben (az ÉS-ben!!!) éppen most írt egy meglepően tisztességes cikket Bíró Béla az előítéletről, s végre idézte Gadamert, aki szerint ugye, előítélet nélkül nem is maradhatnánk életben.

Igen, előítélet. Nekünk velük szemben – de arról kevés szó esik, hogy nekik pedig velünk szemben. Az a helyzet, hogy egyszerűen nem is vesznek bennünket, "gádzsókat", emberszámba.

Mi pedig nem tudunk mit kezdeni a törzsi kultúrájukkal. Ahogy TGM oly szépen fogalmazott néhány esztendeje: zavar minket és irigyeljük a "szabad, muzikális és termékeny cigányt".

Lehet. Csak az a baj, hogyha egyszer mi, többségi társadalom is úgy döntenénk, hogy szabadok leszünk, termékenyek és muzikálisak, akkor együtt döglenénk éhen mindannyian. Jelen pillanatban ugyanis a mi kontónkra méltóztatnak sokan szabadnak lenni, meg termékenynek, meg muzikálisnak.

Közben a cigány bőrfejűek fejszenyéllel verik a magyar srácokat félholtra, és a rasszizmusbizniszben utazó sajtóban ez valahogy mindig fordítva látszik. Valamelyik cigány vezető pedig kijelenti, hogy "faji háború" fenyeget.

Fenyeget egy frászt. Már itt van. Ezzel kell valamit kezdenünk. S végezetül azért álljon itt feketén-fehéren: aki védtelen cigány emberekre lövöldöz, az gyáva, mocskos állat. Azt kellene összeereszteni néhány bőrfejű cigánnyal. Puska nélkül. Aztán arról a meccsről úgy számol be Bolgár úr, ahogy akar…

Bayer Zsolt

Nem felejtünk!


Abu Graib és a Gyorskocsi utca - Talán emlékeznek még ...

Talán emlékeznek még az elborzasztó képsorokra, amelyek bejárták a világot. Amelyeken látható volt, amint a bagdadi központi börtönben, az Abu Graibban a meztelenre vetkőztetett foglyokra kutyákat szabadítanak, fajtalankodásra kényszerítik és ütik-verik, kínozzák a szerencsétlen embereket. Teszik mindezt a világ állítólag legnagyszerűbb demokráciájának, az Amerikai Egyesült Államoknak az egyenruhába bújt vadállatai.
Sok-sok kérdés vetődött fel már akkor mindenkiben, aki többet gondol a világról, mint hamburger és kóla. Sok-sok kérdés, például a világ állítólag legnagyszerűbb demokráciájának morális állapotáról, lelkületéről.

S éppen ezekkel a kérdésekkel érkezünk meg most haza. A húszesztendős magyar demokráciába. Ahol nemzeti ünnepünkön elviszik a transzparenseket felmutató polgárokat, s elviszik azokat, akik csúnyákat kiabálnak a miniszterelnökről és a kormányáról. Most ez utóbbiakról lesz szó.

Elvittek a rendőrök két fiatalembert, családapákat, majd a Gyorskocsi utcában meztelenre vetkőztették őket, megalázták őket, hét órán át fogva tartották őket, majd ötvenezer forintos bírság kirovása után elengedték őket. Ezek után azért felmerül néhány kérdés az emberben. S mert a valóság elborzasztó, így erről a valóságról kötelező elborzasztóan és őszintén beszélni. (Mondom ezt a sok stílbravúr farizeus gazember kedvéért...)

Tehát a kérdések:
Mondja Draskovics, mondja Gyurcsány, szeretnének maguk egy elhízott, ávós lelkű smasszer előtt álldogálni mezítelenül, és szeretnék a tökeiket emelgetni annak a baromnak? Nem? Akkor miért gondolják, hogy más szereti ezt?

Kérdezem továbbá a liberális meg baloldali értelmiséget: Ha egy cigánnyal történt volna mindez odabent, akkor már leüvöltötték volna a csillagokat az égről, igaz? Akkor most miért ez a szervilis, összekacsintó, szemét kussolás? Mondjuk te, régi ismerősöm, ott a Népszavánál, te Andrassew Iván, te hivatásos rettegő, te emelgetnéd a tökeidet egy szemét smasszernek, és elguggolgatnál neki a meztelen ülepeddel? Nem? Akkor most miért hallgatsz, mi?

Kérdezem még inkább azt a gyáva ávós barmot ott a Gyorskocsi utcában: ugyan miért nincs magában annyi tartás, hogy vállalva a pofáját kiáll a nyilvánosság elé, és elmondja, hogy ezt hogyan is képzelte? Vagy azt, hogy kitől kapta a parancsot erre?

Kérdezem Tóth Gábor budapesti rendőrfőkapitányt: komolyan gondolja, amit beszélt? Hogy ez a szokásos menet, és mindenkivel ez történik, akit bevisznek? Azért kérdezem, Tóth Gábor, mert ez hazugság. Ócska és pitiáner hazugság. Először is, szabálysértésnél miért is kell fogdába vinni az embert? De ha már fogdába viszik, akkor orvosi vizsgálat is kötelező. Volt orvosi vizsgálat, Tóth? Nem volt... Amúgy meg van előállító helyiség, igaz, Tóth? S ott nincs meztelenre vetkőztetés, hanem a ruházat átvizsgálása van, valamint jegyzőkönyv felvétele az értékekről.

Végül még kérdezem az összes illetékestől: Ti tényleg azt hiszitek, hogy örökre tiétek a hatalom? Tényleg azt hiszitek, hogy mindent meg fogtok úszni? Hát nem. Rossz hírem van: ismerjük a neveket. A 2006. októberi gazemberség összes elkövetőjének és felelősének tudjuk a nevét, szakaszparancsnokig. És nem fogjátok megúszni. Sem ti, sem a politikai megrendelők - a legfőbb gazemberek. S mondanám, hogy akkor majd emelgethetitek a meztelen tökeiteket - de nem mondom, még akkor sem, ha megérdemelnétek. Nem mondom, mert belőlünk von haus aus hiányzik ez a mentalitás, ez a beteg lélek, ez a végtelen aljasság, ami tinektek sajátotok. De amit a törvény kimér, azt megkapjátok. Meztelen seggel guggolgatás nélkül. De lesz időtök gondolkodni legalább...

Reméljük, tényleg


Mármint azt reméljük, tényleg az igazi gyilkosok vannak meg. Mert azt senki sem vitathatja, hogy aki emberekre lövöldöz, ráadásul gyerekekre, az állat. Egy gyáva, sunyi, aljas állat. Akit ki kell vonni a forgalomból. Akinek nincsen helye az emberi társadalomban. Miképpen azoknak sincsen helyük ott, akik lincselnek, akik mintegy szórakozásból késelnek, vagy éppen lányokat erőszakolnak meg s gyújtanak fel. Ezek is mind-mind állatok. S azoknak sincsen helyük az emberi társadalomban, akik falujuk öregjeitől lopják el az utolsó tyúkot, utolsó zöldséget, utolsó darab tűzifát.

Az emberi társadalom ugyanis ezekkel együtt nem létezhet.

Ezek kizárják, zárójelbe teszik mindazt, amit emberségről gondolunk úgy nagyjából két-háromezer esztendeje.

Nos, ezért reméljük, hogy valóban a gyilkosok vannak meg. Az embervadászok.

Az csak a baj, hogy nem lehetünk ebben biztosak.

Azért nem lehetünk ebben biztosak, mert semmiben sem lehetünk már biztosak. Mert az állam széthullott, és nem teljesíti immár legalapvetőbb funkcióit sem. Mert olyanok vagyunk lassan, mint a középkori rablólovagok idején.

Lassan helyben intéződik a közbiztonság is (uramisten, van még olyan egyáltalán?!). Most éppen úgy, hogy cigányok állítanak meg autókat, és "igazoltatják" a benne ülőket. (Esetünkben ráadásul éppen rendőröket – megáll az ember esze, tényleg…) Ez van.

Nincsen állam, nincsen központi hatalom, ha pedig van, hát inkább ne lenne.

Ezért nem lehetünk biztosak semmiben. No és azért sem, mert… Lássuk csak:

Mert a móri mészárlásért jogerősen (!) elítélt Kaiser Ede még mindig életfogytiglanját tölti, miközben már mindenki tudja, hogy nem is volt ott a bankban.

Mert az egykori debreceni fideszes képviselő asszony, Balla Irma brutális meggyilkolásával még mindig a fiát gyanúsítják, miközben nem is volt Debrecenben a gyilkosság idején, s miközben már bevallotta tettét a feltehetőleg igazi gyilkos. (Teljesen mindegy, hogy utólag visszavonta vallomását, olyan dolgokat mondott el, amilyeneket csak az elkövető tudhat. De senki még a füle botját sem mozdítja. Viszont tönkretették egy ártatlan fiatalember egész életét.)

Mert nálunk maga az igazságügy-miniszter mutogat a sajtónak robbantásos filmfelvételeket, bizonyítandó, hogy a Magyarok Nyilai nevű lószar micsoda dolgokra készült, és 24 óra múlva megtudjuk, hogy minden hazugság. A felvétel nem az, és nem ott és nem akkor készült. S miután mindez kiderül, az igazságügy-miniszter marad a helyén, sőt, a miniszterelnök biztosítja bizalmáról. Méghozzá feltétlen bizalmáról. Teszi mindezt azért, mert az igazságügy-miniszter amúgy súlyos és nagy komcsi és szoci titkok tudója, és hallgatásának ára a feltétlen bizalom…

Mert nem hihetünk el ebben az országban semmit sem azok után, ami az UD Zrt.-vel történt. Azok után, hogy egy komplett titkosszolgálat felsorakozott egy rohadt kis pitiáner koncepciós per összetákolásához, egy Laborc nevű moszkovita vezetésével.

Mert ugyan mit hihetünk el abban az országban, ahol a kormánypárt jelmondata ennyi: "Teljesen nyilvánvaló volt, hogy amit mondunk, az nem igaz." S ebből a mondatból stilizált igazságbeszédet és apoteózist egy gazembernek a szemét magyar értelmiség "befolyásos" része. Nos, itt tartunk.

Nincsen mit elhinni, nincs miben bízni.

Két éve gyilkolják a cigányokat, s mindeddig a rendőrségnek halvány fogalma sem volt semmiről. Most meg egyszeriben meglett a halálbrigád.

Ha igaz, fellélegezhetünk. Ha igaz, öt állattal kevesebb mászkál közöttünk szabadlábon.

De ha nem igaz… Nos, abba bele sem merünk gondolni.

Már csak abba merünk belegondolni, kinek áll érdekében ez az egész. Az egész aljas és gyáva és állatias gyilkosságsorozat. Kinek áll érdekében, hogy ha már más senki, legalább a megfélemlített nyolcszázezres cigányság rá szavazzon?

Hát, nem az ellenzéknek, az egyszer biztos.

Bayer Zsolt

"…itt maradok köztetek, és veletek fogom átélni a rossz napokat is… mert ha másokat maradásra biztatok, én sem mehetek el innét." Esterházy János mondta ezt 1925-ben a Felvidéken a felvidéki magyaroknak.

Esterházy gróf a Benes- és Masaryk-féle csehszlovákizmus ellenfele volt. Előbb a Csehszlovák Köztársasági Magyar Népszövetségi Liga vezetője lett, majd az Országos Keresztény Szocialista Párt elnökeként 1935-ben mint egyedüli magyar jutott be a kassai csehszlovák parlamentbe. Autonómiát követelt Szlovákiának és Kárpátaljának. Első parlamenti beszédében kijelentette: "Akaratunk ellenére odacsatoltak Csehszlovákiához, követeljük, hogy a csehszlovák kormány teljes körben tisztelje a mi kisebbségi, nyelvi, kulturális és gazdasági jogainkat." (Érdekesség, hogy a szlovák náci párt, a HSLS, melynek 1939 októberében Tiso lett az elnöke, támogatta Esterházy szlovák autonómiára vonatkozó javaslatát.) 1936. június 21-én alakult meg Érsekújváron az Egyesült Magyar Párt, melynek Esterházy lett az elnöke. Követelte a wilsoni elvek betartatását, s kijelentette: "Mi a szlovák népet mindenkor testvérünknek tekintettük és fogjuk tekinteni a jövőben is. Az ezeréves sorsközösség az Úristen műve volt, és ezt a sorsközösséget emberi erő szét nem bonthatja." A bécsi döntés után – amelyet természetesen üdvözölt – azt követelte a magyar kormánytól, hogy maradéktalanul tartsa tiszteletben a szlovák lakosság jogait a visszacsatolt területeken. Ő maga szlovák területen maradt. Megalapította a Szlovenszkói Magyar Pártot, és a továbbra is szlovák államiság alatt élő hetvenezer magyar jogaiért harcolt. Kiadta az Új Hírek című napilapot, ennek betiltása után pedig Magyar Hírlap címmel új lapot alapított. Elvetette a nemzetiszocializmust, így a náci Tiso gyűlöletének első számú céltáblája lett. Ugyanakkor 1939. március 14-én rádiós beszédében üdvözölte a szlovák állam kikiáltását.

"A mi jelünk a kereszt, nem pedig a horogkereszt" – mondta Esterházy, aki a szlovák parlament egyetlen képviselőjeként 1942. május 15-én nemet mondott a 68/1942-es törvényre, amely a zsidók kitelepítéséről szólt. Álláspontját így indokolta: "Veszélyes útra tért a szlovák kormány akkor, amikor a zsidók kitelepítéséről szóló törvényjavaslatot benyújtotta, mert ezzel elismeri jogosságát annak, hogy a többség a kisebbséget egyszerűen kiebrudalhatja. … Én ellenben, mint az itteni magyarság képviselője leszögezem ezt, és kérem tudomásul venni, hogy azért nem szavazok a javaslat mellett, hanem ellene, mert mint magyar és keresztény és mint katolikus a javaslatot istentelennek és embertelennek tartom."

Pozsony felszabadítása után a szovjetek internálták, de kis idő után szabadon engedték. Ám Gustáv Husák utasítására ismét letartóztatták. Átadták a szovjet titkosszolgálatnak. A Lubjankában őrizték, majd Szibériába száműzték. Távollétében a szlovák Nemzeti Bíróság 1947-ben halálra ítélte. A vád: a fasizmussal való együttműködés(!). A szovjetek 1949-ben kiadták Csehszlovákiának, ahol elnöki "kegyelemből" életfogytiglant kapott. 1957. március 8-án halt meg a morvaországi Mírov börtönében. A börtönparancsnok nem adta ki földi maradványait a családnak.

Ez tehát Esterházy János, egy magyar úr élettörténete. Az ő életével áll most szemben egy alacsony homlokú, beteg tekintetű szlovák miniszterelnök, bizonyos Fico, egy pitiáner bűnöző, bizonyos Slota, egy érthetetlenül viselkedő ostoba elnök, bizonyos Gasparovic és egy egyszerű alkoholista téeszelnök, bizonyos Meciar, aki például a szégyenletes 1968-as bevonulás idején mint csehszlovák kommunista csinovnyik nyilvánvalóan üdvözölte "a szovjet és egyéb testvéri segítségnyújtást".

Ezek tiltják most ki Szlovákiából a Magyar Köztársaság elnökét. Vérlázító. Egy hadüzenet. Egy önbizalomhiányos, frusztrált, beteg és súlyos belpolitikai gondokkal küszködő hatalom aljas húzása.

Nem tudom, mit lép a magyar külügy, a magyar kormány. De nincsenek illúzióim: 2002 óta szinte perverz módon kéjelegnek a magyarság és a Magyar Köztársaság megaláztatásában. (Lásd például Medgyessy pezsgőzését a román miniszterelnökkel Erdély elcsatolásának román ünnepe alkalmából.) Feltehetőleg semmi sem történik majd. Elvégre nekik is jól jön – akár Ficónak –, ha erről beszélünk, nem pedig arról, mi folyik Magyarhonban.

Ezért aztán kénytelenek vagyunk mi tenni valamit.

Először is csatlakozom Szentesi Zöldi kollégám felhívásához. Annak idején, az elmúlt öt-hat évben, magyar vállalkozások ezrei települtek ki Szlovákiába, mert elviselhetetlenek az itthoni adók és úgy általában az itthoni körülmények. Így tettem én is. Most nincs tovább. Azonnal meg kell szüntetnünk kinti cégeinket, és más megoldást kell választanunk, és ugyanez vonatkozik odakint vásárolt autóinkra; mert bár a magyarországi viszonyok középkoriak és jogtalanok, s bár a magyar kormány egyszerűen fittyet hány az EU-ra (is) – e kormány elődje például az EU-ban nem létező vám helyett gyorsan kitalálta nekünk a regisztrációs adót –, mégis: haza kell hoznunk cégeinket s autóinkat is. Hiába tiltakoztunk ily a módon a középkori viszonyok ellen és egy aljas, hazug, becstelen, rabló hatalom intézkedései ellen – Ficóval, Slotával, Gasparoviccsal és Meciarral lehetetlen a továbbiakban egy levegőt szívni. Nevezettek ugyanis gazemberek lettek. Egy frusztrált, beteg, aljas hatalom magyargyűlölő képviselői és működtetői. Nincs tovább. Legyen ez a mi válaszunk a hadüzenetre.

Az pedig jó volna, ha az alacsony homlokú, beteg tekintetű szlovák miniszterelnök, Fico, az egyszeri pitiáner bűnöző, Slota, Gasparovic elnök és az ócska kis komcsi csinovnyik, Meciar alaposan tanulmányozná Esterházy János életét. Ugyan sem jobbak, sem okosabbak, sem tisztességesebbek nem lesznek ettől, de tán még inkább elszégyellik magukat. Mert már most is szégyellik. Ezért ilyen agresszívek és aljasok.

Bayer Zsolt

Tökéletes és zseniális. És minden-minden benne van. Mármint a képben, amelyen egy kommandós autóba ülteti a cigányok meggyilkolásával gyanúsítottak egyikét.

A gyanúsított karján hatalmas sátánfej vigyorog.

A kommandós csuklóján pedig a székely rovásírásos felirat: Turul népe. A Turul népe legyőzi a sátánt. Igen. Ettől tökéletes az egész. A pillanat, amely örökkévalóság lesz egykoron.

S a sátán most retteg. És sokféle a sátán.

Mennyi és mennyi alakban kísért, rombol, szít viszályt, ármánykodik, fertőz, gyilkol és pusztít. Sokféle a sátán, és akkor a legveszedelmesebb, legundorítóbb, amikor jónak, becsületesnek, tisztának maszkírozza magát.

Mi ezt a sátánt ismerjük a legjobban. Mi ezt a sátánt nem ismerjük fel leggyakrabban. Pedig itt van, itt jár közöttünk nap mint nap. S mert látta ő is a képet, melyen a Turul népe legyőzi őt – hát azonnal rávetette magát.

Beült a sátán az egyik őneki szentelt rádióstúdiójába, és jónak, becsületesnek, tisztának álcázva magát, haladéktalanul nekilátott rombolni, szítani, ármánykodni, fertőzni és pusztítani. Beült a sátán a rádióstú­dióba, és arról kezdett beszélni, hogy a kép, a pillanat, amelyből örökkévalóság lesz egykoron, mennyire rémisztő és veszélyes és árulkodó.

A székely rovásírás szúrt szemet a sátánnak, és persze még inkább a felirat: Turul népe.

Beült a sátán a stúdióba, és világgá ordította hazug és álságos és farizeus rettegését. És azt mondta, hogy a képen látszik, a képről ordít a veszedelem: a nácik már ott vannak a kommandósok között.

Ez a sátán főműve. Persze a sátán főműve és minden törekvése is sokféle, de mifelénk csak ez. Hogy a Turul népe legyen a nácik népe. Minden követ megmozgat ezért a sátán. Már vagy nyolcvan esztendeje. S most, hogy meglátta a képet, amelyen Turul népe elvezeti, legyőzi őt, hát felhördült.

S mert ő a sátán, hát kifordított mindent – megint.

Persze hogy megérezte, megértette ő is a pillanatot, s a pillanatban a szimbólumot – miképpen azt is felfogta nyomban, hogy ebből a pillanatból lesz örökkévalóság egykoron. Megértette, felfogta ő, hogy Turul népe győzni fog. Mert ezeregyszáz esztendeje küzd ellene mindenki, de hiá­ba. Megőrül a sátán attól, hogy a magyar szenvedéstörténet végül is az örökkévalóságban mégiscsak sikertörténet. Ezért nézi a sátán habzó szájjal a képet, s a kommandós karján a székely rovásírást: Turul népe.

S felvonyít kínjában: Nácik!

S a vonyítástól, a sátán farizeus panaszától megébrednek sok-sok évszázados álmaikból a fontos dolgok. Fontos dolgaink…

Megébred Énlaka öreg temploma, s benne a székely rovásírásos felirat: Egy az Isten.

Megébrednek a székely hősök, s mert látják, hogy van utód, s hogy mindennek ellenére van folytatás, hát dörmögnek kicsit, aztán csak elmosolyodnak, s álmodnak tovább.

A sátán meg nyafog, panaszkodik, kínlódik tovább. Hogy mi lesz itt, ha már a kommandós is Turul népe, ráadásul székely rovásírással az.

Az.

Hála a Jóistennek.

Hála a Jóistennek, hogy nem sátánfej vihog a kommandós fiú csuklóján. Vagy valami egyéb, kozmopolita, idegen, ócska, hazug, embertelen, ostoba jel.

Hála a Jóistennek, hogy ez a magyar fiú rájött: akinek nincsen múltja, annak nincsen semmije sem.

Ugyanis éppen ez a sátán legnagyobb találmánya. Hogy a múltat majd végképp eltöröljük.

A sátán legnagyobb találmánya, hogy nincsen semmi, csak a pillanat.

S hogy carpe diem…

S mindig azt hiszi a sátán, járván-kelvén e mai kocsmán, amelyen nem léphet túl soha, hogy nyerésre áll az ügye. Mert hát ez a mai kocsma egy halódó civilizáció pokla. A sátán kedvenc helye.

De Turul népe még a helyén van.

S ameddig van eredetmonda, ameddig van múlt, ameddig van emlékezet és hagyomány, addig a sátán nem győzhet soha – bármennyi rádióstúdió, lap, tévé is áll rendelkezésére.

És most nyüszít. Nyálzik. Kapálódzik és retteg a sátán. S legeslegjobb fegyverével, leghűségesebb csatlósával, a nácizmussal vagdalkozik.

Látni akarom egyszer, amikor bankrablók kerítenek hatalmukba egy pénzintézetet, és a rádióstúdió undorító, farizeus sátánja is ott van éppen. S félelmében saját mocskában úszva lapít a földön, amikor berontanak a kommandósok, és megmentik őt. Őt is. A nyomorultat, aki nem lát mást, csak egy kezet, amely felemeli a földről. És a kézen ott lesz a felirat: Turul népe… Igen. Leonidász is csak ennyit mondott az áruló Ephialtesnek: Te ott, Ephialtes! Élj örökké!

Neked pedig, Turul népének fia, megszorítanám a kezed.

Álláspont

Húsz éve

Csodálkozom, hogy a Simon Wiesenthal Központ még csak most szólalt meg, hogy felhívja Európa figyelmét a magyarországi „antiszemitizmusra, rasszizmusra, fasizmusra és homofóbiára”. S hogy Európa segítségét kérje ezen „vírus megállítására”. Csodálkozom, mert ez a Simon Wiesenthal Központ értelme és létezésének célja. A magyarországi antiszemitizmus, rasszizmus és immáron a homofóbia is. S ha hirtelen megszűnne a rasszizmus, az antiszemitizmus és a homofóbia, akkor a Simon Wiesenthal Központban sírógörcsöt kapnának. És bánatukban gyorsan gyártanának egy kis friss, ropogós antiszemitizmust, rasszizmust és homofóbiát.

Persze a Simon Wiesenthal Központot kizárólag a magyar antiszemitizmus, rasszizmus és homofóbia érdekli. Csak egyetlen példa: Izraelben rendszeresen szétverik a homokos­felvonulásokat és a homokosokat, sőt, nemrégiben Izraelben robbantottak és öltek egy buzibárban. De a Simon Wiesenthal Központ kussolt. Ha ortodox és nem ortodox zsidók vernek, ölnek buzikat, akkor a Simon Wiesenthal Központ illedelmesen félrenéz, vagy titokban egyetértően mosolyog.

De most nem a Simon Wiesenthal Központ a téma. Hanem a miért és a hogyan.

Húsz éve kezdődött ez a mocskos történet. (S azért írok csak húszat, mert nincs kedvem ismét elővenni a Kádár-kor langymeleg antiszemitizmusát, amikor a pesti zsidó újságírók még szakmányban gyalázták Izraelt és nyalták az arabok seggét.)

Tehát húsz éve. Antallal kezdődött, és Csurkával. Már Antall is antiszemita volt és rasszista, hát még Csurka. („Lábszag és Mucsa – vagy szabad demokrata többség.” Emlékeznek még? Nos, ezzel a mondattal kezdődött.) S volt „komplett náci alapvetés” – írója mára ki is kötött az Orbán-gyűlölők bűzös aklában.

Antall, Csurka… (E sorok írója aztán pláne jól tudja, mert akkor még belülről ismerte az antiszemitázók díszes társaságát.)

Antall, Csurka, aztán Boross. Bizony, Boross! Akkoriban azzal volt tele a honi sajtó, hogy Boross rendkívüli állapotot fog bevezetni, hogy megakadályozza a szabad választást.

Antall, Csurka, Boross – aztán Orbán. Orbán antiszemitizmusa, rasszizmusa, homofóbiája, diktátori hajlamai, Orbán mint „mini-Duce” – ezek mind-mind hozzá tartoznak az életünkhöz 1994 óta. Amióta kiderült, hogy az Orbán vezette Fidesz nem fog befarolni a farizeusok és gazemberek bűzös aklába.

Nos, az a helyzet, hogy ahol húsz éve antiszemita, rasszista és homofób mindenki, aki nem emeszpés és eszdéeszes, ott akkor sincsenek antiszemiták, rasszisták és homofóbok, ha történetesen vannak. Mert amúgy vannak. Mint mindenütt. Franciaországban zsinagógák lángolnak és zsidókat vernek az utcán, de az a Simon Wiesenthal Központot nem érdekli. Mert ugyanaz a farizeus banda ül ott is, mint itt. De, mondom még egyszer, ahol húsz éve antiszemita és rasszista és homofób az összes létező és potenciális politikai ellenfél, ott az egésznek nincsen értelme. Ott minden-minden hazugság, még a kevéske igazság is. Ahol Orbán is antiszemita és rasszista és homofób, ott már fel sem tűnik a Kuruc.info alpári zsidózása – már csak azért sem, mert a Kuruc.info úgy kell ezeknek, mint egy falat kenyér.

Tudják, milyen ország ez? Olyan, ahol Teleki László cigányügyi főfarizeus leírhatja ezt a mondatot egy MSZP-nek szánt belső anyagban: „Úgy kell megszólítanunk a cigányokat, hogy közben el ne veszítsük a rasszista baloldali szavazókat.” Leírhatja ezt a mondatot, és nincsen belőle eget verő botrány. Ezért nem tiltakozik a Simon Wiesenthal Központ – erre ugyanis nincsen megbízása. Nem tiltakoznak a megmondóemberek és sajtómunkások, mert erre nincsen megbízásuk.

Hanem kussolnak. De jó, ha legalább mi tudjuk: a Simon Wiesenthal Központ menetrend szerinti jajveszékelése színtiszta belpolitika. Ócska, pitiáner, farizeus gazemberség. Ami egyben szemen köpi a zsidó áldozatokat is.

Bayer Zsolt

Iszony

Vérfertőzés. Rokonok, testvérek közötti szexuális kapcsolat. Tizennyolc éves nyugdíjasok – akik azért kapnak nyugellátást életük végéig, mert szellemi fogyatékosok. Tizenhárom esztendős gyereklány szül valahol Miskolcon, anyja, aki mindösszesen tíz gyermeket „nevel”, azt sem tudja, hol van a lánya. Azt meg pláne nem, ki lehet unokájának az apja.

Iskolába nem járó gyerekek, akiket sorra szellemi fogyatékosnak nyilváníttatnak szüleik. Ha a jegyző érdeklődik, hogy miért nem látták a kis purdékat iskolában hónapok óta, egyszerűen összeverik. Olvassák el lapunk 4–5. oldalán ma megjelent riportunkat. Meg fognak döbbenni. Iszonyodni fognak. S amit olvasnak, azt helybeli, borsodi cigány emberek mesélik el az újságírónak.

Magyarország a 21. század elején. A statisztikai adatok szerint a megyében nő a fogyatékos gyermekek száma. Ez a valóság.

De ettől a valóságtól iszonyodni kell, ezzel a valósággal szembenézni elviselhetetlen. Sokkal egyszerűbb frontális támadást indítani az edelényi polgármester, Molnár Oszkár ellen. Aki kimondta, amit már mások is kimondtak.

Moldova György tavaly megjelent, Miskolcról szóló kötetének 213. oldalán olvashatjuk a következőket: „Sok gyerek már magzati állapotában sérülést szenved el. (Többször hallottam, hogy ütögetik a terhes asszonyok hasát, abban a reményben, hogy idióta születik, aki után magasabb támogatás jár.) (...) Sok a családon belüli, mondjuk unokatestvérek közötti együttélés. Hamar megjelenik az asztma a cigarettázás és alkoholfogyasztás hatására. A belkörű házasság nem mindig vezet Dawn-kórhoz vagy más betegséghez, viszont a következmények, ha enyhébb formában is, de többnyire felismerhetőek.” (Moldova György: Érik a vihar) Moldova háza előtt nem rendeztek tüntetést a gyávák és a rasszizmusbizniszben utazók.

Molnár Oszkárt viszont keresztre akarják feszíteni. Mert – mondom – az lényegesen egyszerűbb, és lényegesen többet hoz a konyhára, mint szembenézni a valósággal. Mint fel- és elismerni a valót. Azt a valót, hogy sok százezer polgártársunk egészen egyszerűen állati körülmények között tengeti életét, és ez őbelőlük is alig-embert csinál. Ezzel az állati nyomorral utoljára talán a Solt Ottilia vezette Szeta mert és akart szembenézni. Azóta egykori pártja, a Szabad Demokraták Szövetsége inkább azt az utat választotta a szembenézés helyett, hogy megpróbálja szégyenpadra ültetni Magyarország népét, többségi társadalmát mint rasszistát és kirekesztőt, csak azért, mert nem tud és nem is akar ezzel az állati sorral együtt létezni. Ugyanis mindennek az ő számára (is) rettenetes következményei vannak.

Olvassák el riportunkat a 4–5. oldalon! Kiderül belőle, hogy a Gadnán megcsonkított, megerőszakolt, majd bestiálisan meggyilkolt 88 esztendős (!) asszony gyilkosa nemsokára hazatér. Ugyanis bolondnak nyilvánították. Kiengedik. Ott fog élni megint, abban a faluban. És a helybelieknek ehhez nyilván majd jó pofát kell vágniuk a tolerancia és a másság jegyében.

Vagy gondoljanak arra a minapi esetre, amikor néhány cigány este egy boltban egyszerűen halálra rugdosott egy embert itt, a fővárosban, mert az szólni mert nekik, hogy ne inzultálják a személyzetet. Vagy nyolcvanszor rúgták fejbe. Mert nem emberek.

Nincs is mismásolás, meg politikailag korrekt lószar. Hanem a valóság van. Együtt élünk nem emberekkel, akiket felbátorítottak. Miellenünk. S így ők is a rövidebbet húzzák, és mi is a rövidebbet húzzuk.

Ez az iszony.

S ennek az iszonynak az alján hever Teleki László cigányügyi államtitkár (!) minapi mondata: „Úgy kell megszólítani a cigányokat, hogy el ne veszítsük a rasszista MSZP-szavazókat.” Ebben a mondatban benne van minden. Éppen úgy, mint a Molnár Oszkár elleni ocsmány hisztériában.

Tényleg érik a vihar.
Bayer Zsolt

„És ha Szvatopluk, akkor Szva­topluk…”

Ez a mondat legyen most a mi alfánk és ómegánk (Babits alfája és ómegája úgysem érdekel senkit ma már).

Ezt a mondatot a Klub Rádió alkalmazottja, bizonyos Orosz József mondta ki, s valószínűleg nem is sejtette, hogy mennyire a lényegről beszél. Nem is sejtette ő, hogy ez a „ha Szvatopluk, akkor Szvatopluk” egyszersmind a mai szellemi élet (szellemi?! – Istenem!) toposza.

Egy végképp hanyatló, pusztuló civilizáció, társadalom és kultúra jelmondata. Frappáns összefoglalása mindannak, ami elviselhetetlen, kibírhatatlan, tűrhetetlen – s amit szemlesütve elviselünk, kibírunk és tűrünk. Még egy rövid ideig.

A fenti mondat Sólyom László szlovákiai megalázását volt hivatva kommentálni. A fenti mondat mintegy összefoglalta mindazt, amit egy hanyatló, pusztuló civilizáció, társadalom és kultúra apostolai leszűrtek abból a tényből, hogy a Magyar Köztársaság elnökét kitiltották Szlovákiából. Történt ugyanis, hogy a kitiltás tényéből természetesen heves vita kerekedett, s ebből a vitából kivette részét ő, Orosz, a toposz is. Toposza mindannak, ami elviselhetetlen, kibírhatatlan és tűrhetetlen. S fel­-
hívott Orosz egy felvidéki magyar értelmiségit, s kifejtette neki, hogy nem szabadna minekünk, magyaroknak, Szent István-szoborral hergelni a szlovákokat. Majd summázott: „És ha Szvatopluk, akkor Szvatopluk.” Vagy­is: itt az idő, hogy feladjuk az ezerszáz esztendős történelmünket, mert ettől lesz béke az Európai Unióban.

S tudják, mi a legrémesebb?

Hogy jelen pillanatban mindez alig-alig érdekel bárkit is. Jelen pillanatban a boldogtalan együgyűség nap­jait éljük. „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa.” Hát, barátaim, még csak nem is boldogok, s még csak nem is az övék...

De lássuk azért a hiábavalóság és az önfeladás stációit!

Először ezt mondták: ti, magyarok, mondjatok le a történelmi hazátokról, s cserébe kaptok egy államot. S még hozzátették: a történelmi hazán kívülre rekedt magyarjaitokért ne aggódjatok, őnekik lesz önrendelkezésük, autonómiájuk, örömük és boldogságuk. Hazudtak.

Másodszor ezt mondták: ti, magyarok, mondjatok le a nemzetetekről. Azokról a határon kívül rekedtekről. Ne törődjetek velük. Cserébe marad az államotok – a nemzet úgyis idejétmúlt, felesleges, múlt századi, avítt entitás. S lőn...

Harmadszor ezt mondták: ti, magyarok, mondjatok le az államiságotok egy részéről legalább. Az állam is idejétmúlt, felesleges, múlt századi, avítt entitás. Mostantól magasabb régiókban szerveződünk, egyesülünk. S lőn...

Negyedszer ezt mondták (éppen mondják): ti, magyarok, mondjatok le a nyelvetekről és a történelmetekről. A nyelv és a történelem éppen olyan idejétmúlt, felesleges, múlt századi, avítt entitás.

„Ha Szvatopluk, akkor Szva­topluk.”

Ez van éppen.

Nyelvtelenség, múlttalanság. Melyből következik sorsszerűen a sorstalanság.

Illyés még így sóhajtott:

„Fölmagasodni / nem bírhatsz. De lobogsz még, / szél-kaszabolta magyar nyelv, lángjaidat / kígyóként a talaj szintjén iramítva – sziszegvén / néha a kíntól, / többször a béna dühtől, megalázott. / Elhagytak szellemeid. // Újra a fű közt, a / gazban, az aljban. / Mint évszázadokon át a behúzott / vállú parasztok közt. A ne szólj szám, nem / fáj fejem aggjai közt. A / nádkúpban remegő lányok közt, mialatt / átrobogott a tatár. A / szíjra fűzött gyerekek közt, amidőn csak / néma ajak-mozgás mímelte a szót, / mert hangot sem tűr a török, mert / arcba csap ostor –: / most mutatod meg, / most igazán – nekem is, mire vagy jó, / most a pedigréd: a címered, hajszálgyökerednek / kőharapó erejét.”(1)

Ebből maradt az, hogy „ha Szvatopluk, akkor Szvatopluk”.

S a bizonyosság, amit el sem hiszünk, mert olyannyira képtelenség, s mert nyálfolyató idióták lettünk. A bizonyosság, hogy ami megtörténik a határon túli magyarokkal, az mindjárt megtörténik mivelünk is. A szerbek szakmányban verték és verik az ottani magyarokat – s lám, 2006 októberében idehaza is össze lettünk verve. S idehaza, Túró Rudi-országban is a nemzeti zászlót lengetőkre vadászott a rendőrség, s azokat ütötte legvadabbul.

Most itt a szlovák nyelvtörvény. Ne legyen kétségetek, s emlékezzetek szavamra: hamarosan idehaza is lesz majd „nyelvtörvény”. Arról fog szólni, hogy nem is annyira fontos mindenhol és mindig magyarul, s csak magyarul beszélni. Elég magyarból az SMS-nyelv, s kell hozzá még ötszáz angol szó. Ezzel leélhető egy élet.

„Összemosolygás nyelve; a titkon / össze-világló könnyek nyelve; a hűség / nyelve; a föl nem adott hit / tolvaj-nyelve; remény laissez-passer-ja; szabadság / (percnyi szabadság, kortynyi szabadság, foglár háta / mögötti szabadság) / nyelve; tanár-kigúnyolta diák, szerzsán-legyalázta baka, / összeszidott panaszos, hivatalnokok-unta mamácska / nyelve; csomaghordók, alkalmi favágók, mert / gyárba se jó, szakmára sem alkalmas (mert / nyelv-vizsgát se megállt) proli nyelve; az ifjú / főnök előtt habogó veterán / nyelve; a rendőrőrsön azonnal / fölpofozott gyanúsított / mélyebbről fakadó tanúság- / tétele, mint Lutheré; / kassai zugárus, bukaresti cselédlány, / bejruti prostituált szüle-hívó / nyelve; köpések- / mosta, dühpírja-törölte / orcájú fiaid közül egy, íme: / szólni tudó más nyelveken is, / hű európaiként / mondandói miatt figyelemre, / bólintásra becsült más népek előtt is: / nem léphet föl oly ünnepi polcra, / nem kaphat koszorút / oly ragyogót, amelyet, szaporán lesietve ne hozzád / vinne, ne lábad elé / tenne, mosollyal bírva mosolyra vonagló / ajkad, fölnevelő / édesanyám.”(2)

Illyés nyelve, lám-lám, már nem is érthető, igaz?

S akkor fog majd kiteljesedni, kigömbölyödni, megtokásodni a magyar jóság, a magyar béke, a magyar jövő, amikor a felvidéki magyarok Szvatopluk-szobrot avatnak Komáromban.

Ha már majd történelmünk sem lesz, csak mások írta, mások jóváhagyta – akkor eljövend a boldogság.

Ők, a toposzok, ők akarják ezt. S akkor is ezt akarják, ha nem is sejtik, hogy ezt akarják. „Ha Szvatopluk, akkor Szvatopluk” – ebből a mondatból, ebből a világlátásból nincsen visszaút. Nincsen vita, nem lehetséges beszélgetés és párbeszéd. Ez két külön bolygó.

S csak egy megnyugtató van, mégis. Hogy nem fog nekik sikerülni. Harc lesz ez, életre-halálra.

„Mint aki búcsúzik, beszélni
akarok.

Itt éltem én, vér véretekből,
magyarok.

Mint akit égő szókra gyújt föl
a halál.

Szájam kigyulladt viziókat
kiabál.

Együtt örökre, együtt, együtt
veletek.

Kuckóba, sáncba, rongyba, harcos
feletek.

Mi volt ez? A szívembe harsog
az egész.

Láng és korom, megtébolyul, ki
belenéz.

Sírtam miatta, én is, én is,
beh korán.

Én is zokogtam hosszú, véres
lakomán.

Éreztem a semmit, a szégyen-
maratást.
De láttam egykor kánaáni
aratást.

Kerek eget, mely egy családot
ölel át.

Parasztleányok hercegnői
derekát.

Bő dáridót, mely könnyeinkbe
belefúl.

Ifjú erőt, bűnt tékozolni
pazarul.

Mégis mindent, ami tiétek,
szeretek.

Vén bajszotok, puffadt, lilás-kék
eretek.

Úr-kedvetek, amelynek párja
nem akad.

Öreg, nehézkes, régi-ízű
szavakat.

Ábrándomat, mely életemre
sebet üt.

Hajnal felé a múltba rívó
hegedűt.

A délibáb vizében úszó
gabonát.

Tükröztetett kastélyt, ezüstlő
habon át.

Halottjaim csontját a földben,
halavány,

matróna-arccal, mélyen alvó
nagyanyám.

Rokontalan, sívó magányom
egyedül.
A hosszú őszt, mely visszanézve
menekül.

Jaj, életem engem bilincsbe
veretett.

Élő bilincs, forró bilincs, te
szeretet.

Bilincsbe jár mindig a tiszta
szerelem.

Ember-jussom testvér-bilincsben
perelem.

Haraptam ezt és kincsre vágytam,
ami nincs.

Csókoltam is, mert álom, áldás
e bilincs.

Lelkem ha kérte, amit a sors
nem adott,

Arany János bűvös szavával
mulatott.

Itt és csak itt, nem, ezt nem és nem
feledem.

Holtomban is csak erre járok,
keleten.

Izzóbb a bú itt és szívig döf
az öröm.

De szép, vidám, vad áldomás volt,
köszönöm.”(3)

Nektek marad Szvatopluk. Mi pedig élünk majd tovább. Legfeljebb nélkületek…


--------------------------------------------------------------------------------
Jegyzetek: 1.: Illyés Gyula: Koszorú; 2.: i. m .; 3.: Kosztolányi Dezső: Életre-halálra.


Bayer Zsolt

Meggyőződésem, hogy jogom volt így megítélni a helyzetet” – állítja Pokrovenszki László igazgató úr.

Hogy egy klasszikust idézzünk: „Egy lószart, mama!”

S hogy miről is van szó? Pokrovenszki úr annak a székesfehérvári iskolának az igazgatója, amelyben egy diáknak megtiltották, hogy nemzeti színeinkkel, árpádsávval és koronás címerrel díszített sapkában jelenjen meg a tanításon. S azt is közölték a szülőkkel, hogy nevezett szimbólumok „önkényuralmi jelképek”.

Na, és akkor most itt jönne a szokásos forgatókönyv: mi leírjuk, hogy ezek nem önkényuralmi jelképek, hanem nemzeti szimbólumok. Miképpen az a turul is – stb. stb. stb. De nem ez jön. Mert mindezt hiába mondjuk, úgysem jutunk egyről a kettőre egymással. Együtt kell élnünk ugyanis azokkal, akik gyűlölnek minket, s gyűlölik összes nemzeti szimbólumunkat, miképpen gyűlölik a nemzetet is. Mint fogalmat és entitást. S kiderült ez már a rendszerváltás hajnalán: a koronás magyar címerből „micisapka” lett, a Szent Jobból pedig „tetemcafat”. Ezek a nyomorultak mindössze ennyit fogtak fel a felvilágosodásból, s őnekik eddig terjed a tolerancia. Úgyhogy nem írjuk most le mindezt. Mert minek is írnánk? (Ráadásul úgysem tart már sokáig…)

Leírjuk helyette inkább azt, hogy nevezett igazgató úrnak – mellesleg SZDSZ-es funkcinak – semmiféle jogalapja nem volt arra, hogy ilyen utasítást adjon ki, s hogy kitiltsa iskolájából a kisdiák sapkáját. Még akkor sem volt ehhez semmiféle joga, ha az ő beteg és ostoba és idióta agyában a koronás címer meg az árpádsáv meg a nemzetiszínű trikolór önkényuralmi jelkép. Tökéletesen mindegy, hogy Pokrovenszki SZDSZ-es funkci és igazgató mit gondol a világról. Semennyit sem számít az. Mindaz, amit Pokrovenszki SZDSZ-es pártfunkci meg igazgató gondol a világról, legyen Pokrovenszki pártfunkci és igazgató személyes problémája. Küszködjön ő a démonaival, a hülye félelmeivel, az összes nem létező ellenséggel – az ő köreikben úgyis ez a fő sportág. De mindettől függetlenül a Magyar Köztársaság jelenleg két önkényuralmi jelképet ismer: a horog- és nyilaskeresztet, valamint a vörös csillagot. Amennyiben bármely kisdiák ezekkel ékesített sapkában jelenik meg az iskolában, úgy Pokrovenszki pártfunkci és igazgató helyesen jár el, ha nevezett kisdiákot eltiltja az ilyen sapka viselésétől. Minden egyéb esetben Pokrovenszki pártfunkci és igazgató kussolni kénytelen, és fogcsikorgatva nézni, tűrni, miben is járnak manapság a gyerekek az iskolába. Mert így nem tud nem eszünkbe jutni, amikor a hetvenes években, a nyolcvanas években a Pokrovenszki pártfunkcihoz hasonlatos retardált rendőrök levetették rólunk az utcán a „túl nagy” kokárdát, a nemzetiszínű karszalagot, s felhívták figyelmünket arra, hogy „nem helyes magyarkodni”.

Nos, tudjuk jól, ez ügyben alig-alig változott valami. A beteg lelkűek itt vannak, és gyűlölnek mindent, ami nemzeti. (Csak tudnám, miért nem mennek el tényleg a büdös francba…) Annyi viszont mégiscsak változott, hogy a beteg lelkűek már nem tehetnek azt, amit csak akarnak. Helyette kussolhatnak. Vagy megszökhetnek. Vagy sírdogálhatnak odahaza, hogy micsoda szörnyű világ jött el, már minden jöttment csak úgy viselheti a koronás címert meg a nemzeti színeket.

Megértetted, Pokrovenszki?

(Ui.: Amúgy roppant érdekes kísérlet lenne, ha legközelebb Pokrovenszki pártfunkci iskolájába valamelyik szülő szép nagy vörös csillaggal ékesített sapkában küldené a gyerekét. Aztán néznénk, vajon Pokrovenszki pártfunkci kitiltaná-e azt is. S ha igen, nevezett szülő a jogaira hivatkozna. S arra, hogy Európában nem önkényuralmi jelkép a vörös csillag. Lenne ám perpatvar! Jaj, de sokan beleszólnának a vitába! Hadd ne magyarázzam meg most, hogy miért… Elég, ha mi tudjuk: nemzeti reneszánsz küszöbén áll a nyugati civilizáció. S nagyon nem lesz mindegy, milyen lelki állapotban ér majd minket az a változás…)
Bayer Zsolt

Patkányok

Normális ember már be sem teszi a lábát a „nyóckerbe”. Évekkel ezelőtt megírtam ezt – kaptam is érte mindent onnan, ahonnét mindenki kapni szokott.

És természetesen legelítélendőbb bűnöm a rasszizmusom volt.
Attól persze, hogy a hülyék hülyeségeket beszélnek, a tény még tény marad: normális ember, aki ráadásul nem cigány, már nem teszi be a lábát a „nyóckerbe”. A „nyócker” régóta az, ami a Harlem volt egykoron. A senki földje. Terra incognita. Az a hely, ahol egy kisebbség vette át a hatalmat, és az állam úgy döntött, kivonul onnét. Kivonul még a rendfenntartásból is. Mindenki védje meg magát úgy, ahogy tudja.

Ez volt Harlem, ez a „nyócker”.
Kosz, mocsok, „egyke és sivár bűn”. Kilátástalanság, félelem. Undor.

Tudja ezt mindenki, legfeljebb nem beszél róla. Vagy ha beszél, az „egyke és sivár bűnt” mentegeti. Magyarázatokat keresgél és talál. És valahogyan mindig rámutat a többségre mint bűnbakra. Mindebből pedig azt a következtetést vonja le az egyke és sivár bűn, hogy amit tesz, az megengedhető. Jogos és magyarázható, és nem büntethető.

Itt ragadható meg legjobban a mai magyar értelmiség tudjuk melyik részének és a mai magyar politika tudjuk melyik részének bűnrészessége. Sőt: bűnsegédlete.

Most viszont áttörésnek vagyunk tanúi. Történt, hogy egy magyar főiskolás fiú vetődött a „nyóckerbe”, a Tavaszmező utcába. (Tavaszmező, Istenem! Micsoda szépséges név, fogalom, mennyi gyönyörűséges asszociáció kapcsolható hozzá… A valóság pedig: patkányok birodalma.) Ment tehát a magyar főiskolás fiú a Tavaszmező utcában, s egyszer csak rá­kiabáltak: „Hogy mersz bejönni a mi utcánkba?” (A MI utcánkba – ezt kia­bálták neki. Vagyis ők maguk közölték tényként: ők maguk és a többi utcában lakó nem részei ennek a társadalomnak. Ők egy másik entitás, másik világ, másik bolygó…)

A főiskolás magyar fiú nyilvánvalóan nem tudott mit kezdeni a helyzettel, miképpen nem is lehet mit kezdeni az ilyen helyzettel. Az ilyen kérdésre pedig nincsen válasz.
A főiskolás fiú megpróbált tehát elmenni. Elmenekülni mindaz elől, ami jól kiszámítható s előre látható volt.
Nem sikerült neki. Hirtelen előkerült tíz-tizenöt patkány, és nekiesett. Ütötték, rúgták, pofozták, s közben gyalázták.

Azért gyalázták, mert magyar.
Vagy még inkább azért, mert nem cigány.
Nem közülük való. Idegen. Más.
S ahogy ez a patkányok között szokás, mondom még egyszer: tízen-tizenöten vertek egyet.

Mert ezek a patkányok, a mi patkányaink gyáva szarok is.
A fiú végül is bemenekült a közeli főiskola kollégiumába. Oda nem mertek már betörni a patkányok. (MÉG nem mertek. Ha minden így marad, csak idő kérdése, hogy megtegyék…)
A történet eddig – sajnos – szokványos. Ma már naponta vernek és aláznak meg magyarokat patkányok, szerte az országban.

De most mégis csoda történt!
A rendőrség a köztéri kamerák felvételeinek segítségével elfogott ötöt a patkányok közül, és eljárást indítottak ellenük. Ez már önmagában csoda ebben az országban. De most ráadásul rasszista bűncselekmény miatt indult meg az eljárás. Vagyis a hivatalos verdikt szerint az öt patkány közösség tagja elleni erőszakot követett el. Tehát: rasszista!

Ez az igazi áttörés, s most tényleg bizakodhatunk.
Mert mi ezt eddig is tudtuk.

Tudtuk, ami a napnál is világosabb: nem kell ahhoz egy kisebbséghez tartozni, hogy valaki rasszista legyen.
Tudtuk, hogy Landeszmann rabbi személyében egy tetves rasszista és magyargyűlölő zsidó jelentette ki, miszerint „ha a magyar kultúrából kivonjuk a zsidó kultúrát, nem marad más, csak a bőgatya meg a fütyülős barack”. Tudtuk mi már akkor, hogy ezt egy rasszista alja zsidó mondta minekünk, de a hivatalos „felháborodás” akkor mindössze addig terjedt, hogy „nem volt szerencsés kijelentés”, és a rabbit kimenekítették Kanadába. (Ha akkor és ott, Kunmadarason, ahol ez az alja ember ezt a kijelentést tette, valaki felpofozza, akkor persze a pofon adója nyilván megkapta volna az antiszemita bélyeget.)
Aztán pontosan tudtuk, hogy rasszista patkányokkal állunk szemben Olaszliszkán, mert amikor a lányai szeme láttára agyonverték a magyar tanárembert, azt üvöltötték, hogy „öld meg a magyart!” Mi más ez, mint színtiszta rasszizmus és rasszista gyűlöletből elkövetett mocskos gyilkosság? Mégis: a szörnyűség után megindult a gépezet, elkezdődött a szerecsenmosdatás, s még azt is meg kellett élnünk, hogy egynémely „szakértő” a cigányok eltérő vérmérsékletéről kezdjen pofázni. Mert ők ilyenkor rögtön kinyitják a szájukat.

Ezek az eltérő vérmérsékletről pofázók és társaik bűnrészesek az összes ilyen bűnben.
Abban is, ami most történt a Tavaszmező utcában.
De most talán vége van.

Most először mondatott ki hivatalosan is az, ami napnál világosabb: hogy bizonyos patkányok felhatalmazva érzik magukat a többségi társadalom elleni erőszakra, méghozzá rasszista alapon.

Ha most ez a nyolc patkány nyolc év fegyházat kap közösség tagja elleni erőszakért, akkor kicsit helyrebillen valami.
Akkor kicsit fellélegezhetünk, hogy nemcsak a cigány gyerekeket lesből agyonlövő gyáva patkányok vannak jó helyen.

Hanem az összes patkány.
Bayer Zsolt

Sápadtarcúak

Nézzük először a szociális minisztérium hivatalos honlapját, ahol ez olvasható:

„Nagyszerű eredményük és helytállásuk elismeréseként Herczog László szociális és munkaügyi miniszter és Korózs Lajos államtitkár személyesen köszöntötte a Taipeiben zajló XXI. Nyári Siketlimpiáról 2009. szeptember 19-én hazatért sportolókat hétfőn, Budapesten.”

S aztán nézzük meg gyorsan, mi van a minisztérium ömlengése mögött:

„Lomokat kaptak a siket vízilabdázók edzőjük szerint a szociális minisztériumtól. Azért jutalmazták őket, mert megnyerték a siketek olimpiá­ját. Kaptak műanyag fésűt, tollat, jegyzettömböt, baseballsapkát és ötéves gyerekekre méretezett pólót. Ezt az olimpiai bizottság és Kósa Ádám siket európai parlamenti képviselő is felháborítónak tartja. A minisztériumban nem értik, szerintük igazán szép fogadást adtak a tiszteletükre.”

Itt és most be is fejezhetnénk. Ez a két idézet, így egymás mellett önmagáért beszél. De ezen az oldalon ötezer karaktert kell írni, hát nincs más választásunk, tovább írjuk.

Tovább írjuk a szégyent.

S mindjárt a legelején nyomatékosan leszögezzük: mindez nem is történhetett másképpen.

Ez így természetes, így magától értetődő, így szokványos. Ahogy vagyunk, mindannyian, éppen ennyit érünk a Magyar Szocialista Pártnak és kormányának. Műanyag fésűt, húszforintos tollat, gyerektrikót.

Helóták vagyunk a szemükben, írnám, de mégsem írom. Mert tudjuk, hogy a helóták Spárta állami tulajdonban lévő jobbágyai voltak. Nem rabszolgák, jobbágyok. Politikai joggal nem rendelkeztek, de házasodhattak, és veszély esetén harcolhattak is. Tudjuk, hogy például a plataiai csatában ötször annyi helóta harcolt Xerxész ellen, mint szabad spártai.

Eddig stimmelne is a párhuzam, de mégsem stimmel.

Ugyanis a spártai állam – állam volt. Jól szervezett és működő. A Magyar Szocialista Párt és kormánya pedig legelőször is az államot számolta fel.

Másodszor a spártai uralkodók hazájukat szerető, azért bármikor életüket áldozó vezetők voltak. S most mondják meg, de őszintén, ki az a mai szocialista (én Istenem, ne hagyj el, pláne a szabad demokrata!) garnitúrából, aki összevet­hető lenne mondjuk Leonidasszal? Na ugye…

Tehát a helótahasonlat meg­­bukott.

Maradjunk inkább az első telepeseknél, akik megszállták az Újvilágot. Akik üveggyöngyöket, törött tükröket vittek az indiánoknak. Aztán, mikor elfogyott az üveggyöngy, vittek még tüzes vizet, meg szifiliszt, meg influenzát.

S aki még ezek után is életben maradt, azt egyszerűen lemészárolták. Ha pedig esetleg túltengett bennük a humánum, akkor nem őket magukat mészárolták le, hanem mondjuk a bölényeiket. Azután meg humánusan nézték, ahogy éhen halnak, sőt kis idő elteltével még élelmiszert is osztogattak nekik a rezervátumok sívó homokján. S közben a szívük csordultig telt szeretettel – önmaguk iránt.

Ez volt a világ első igazi holo­kausztja.

Nos, ez a mi hasonlatunk.

Így élünk, éldegélünk mi is, miközben a Magyar Szocialista Párt és kormánya halálra szeret bennünket.

Bennünket, bennszülötteket.

Emlékezzünk csak! Mit is mondott Lamperth Mónika, amikor első, törvényes lázadásunk idején, a 2006-os önkormányzati választásokon ronggyá vertük őket? Azt mondta Lamperth Mónika, párttársait nyugtatandó, hogy senki ne izguljon, hiába nyert mindenütt az ellenzék, a pénzt továbbra is ők fogják osztani.

S így is lett.

Osztják továbbra is – maguknak. (Csak a BKV-tól kisíboltak egymilliárdot, és azt mind-mind szétosztották. S annak jó része úgyis a pártkasszába került, még akkor is, ha ezt soha-soha nem tudjuk majd bizonyítani. De legalább tudjuk…)

S ez csak a BKV.

A MÁV még most van lebukóban. S hol vannak akkor a különböző pártalapítványok, a tanulmányokért kifizetett milliárdok – hol van még az egész aljas, szemét, nyomorult rablás és lopás, amit ezek véghezvittek. S hol van még az, ahogyan megaláztak és megaláznak bennünket naponta… Ahogy lopják a múltunkat, jövőnket, lelkünket, történelmünket.

Hol van még a tengernyi cinizmus és pofátlanság, amelynek nincsen határa, sehol sem…

Jól tudom én, mindehhez képest a siket sportolóknak átnyújtott műanyag fésűk és húszforintos tollak szinte elhanyagolhatók. És mégis: ezekben a fésűkben és tollakban ott reszket minden – minden mocska, szennye, aljassága ezeknek a nyomorultaknak.

Szimbólum ez a néhány fésű és toll, miképpen szimbólum az is, ahogyan a szaktárca szóvivője „nem érti”, mi is a probléma. Hiszen ők „igazán szép fogadást adtak” az olimpikonok tiszteletére.

Igen.

Éppen ilyen szép fogadások közepette adták át üveggyöngyeiket a rabló óvilágiak az újvilági bennszülötteknek. S közben mondtak csupa-csupa szépet és jót, s megígértek mindent.

Aztán jött Wounded Knee. Amikor is 1890. december 29-én, a Wounded Knee patak partján az amerikai hadsereg hetedik lovassági ezrede mintegy négyszáz sziú asszonyt, gyermeket és öreget mészárolt le fényes jókedvében. S a szívük közben nyilván csordultig volt szeretettel…

Mészárlás most nincsen. Legfeljebb, ha szemkilövés. De a cél ugyanaz. És a szemükben ugyanannyit érünk, mint az indiánok a büszke amerikaiak szemében. Néhány szar fésű meg toll: ez jár nekünk.

S bármilyen nehéz, mégis arra kérem most a siket sportolókat, őrizzék meg jól a szociális minisztérium „ajándékát”. Csak azért, hogy majd tudjunk mivel kedveskedni nekik, amikor eltakarodnak végre – a fészkes fenébe.
Bayer Zsolt

Díszpolgár
Álláspont

Sztálin díszpolgárságát még azzal magyarázta, hogy az a „történelem része”. (Hitler is az, még sincsen Hitler utca… De ez mindegy. Erről Anne Applebaum már elmélkedett, amikor a prágai Károly hídon járva látta, hogy a vidám utcai árusok vidám Lenin-szobrokat meg Sztálin fejével ékesített pólókat árulnak szép nagy szovjet katonai tányérsapkák társaságában, és az egészen hülye nyugat-európai meg amerikai turisták veszik, mint a cukrot…)

Szóval Sztálin díszpolgársága a történelem része.

Már azt is megértettük. De most Demszky és csapata feltette az i-re a pontot. Most megkoronázták elmúlt húsz esztendejüket.

Úgy döntöttek, hogy díszpolgárságot adományoznak Zoltai Gusztávnak.

Nézzék meg jól, nézzék meg többször a mai címlapunkon lévő fényképet. Azon Zoltai Gusztáv látható pufajkában, fején a vörös csillagos usanka – tényleg, vajon melyik Zoltai igazi csillaga, az ötágú vörös vagy a hatágú sárga? Vagy a kettő jól megfér nála együtt? Ennyire jól?

Zoltai tehát díszpolgára lesz a fővárosnak.

Nézzék ezt a képet ott a címlapon, és vágják is ki. Hogyha majd egyszer mégiscsak el kell magyarázni az unokáknak, miért nem lehetett ezeket elviselni, akkor legyen szemléltetőanyag.

Amúgy Zoltai díszpolgársága csak a második pofon. Hiszen… Olvassák csak: „Pro Fidelia érdemrenddel tüntette ki az ’56-os Szövetség Zoltai Gusztávot [Zucker Gerzson], a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) ügyvezető igazgatóját, aki – érdekes módon – nem érzi összeegyeztethetetlennek munkásőr-, illetve párttagmúltjával a kitüntetést. Az ’56-os Szövetség a zsidó mártírok emlékének méltó ápolását kívánta elismerni – hangsúlyozta a szervezet elnöke.”

Igen. Zoltai már kapott kitüntetést az ’56-osoktól. És most díszpolgár. Díszpolgár Budapesten. Ahol szintúgy lehet kommunista szimbólumokkal ékesített pólókat kapni, és szovjet egyenruhát is. Mint Prágában. A nyugat-európai értelmiség jelentős része pedig nem is érti az egészet. A nyugat-európai értelmiség jelentős része, a nagy 20. századi idolok java, Sztálin tenyeréből evett. Megvették őket, kilóra. Shaw és Hemingway és számosan. Úgyhogy nekünk külön kis házi szégyenünk Zoltai díszpolgársága – de legalább nem vagyunk egyedül. Annyi az örömünk, hogy ebben az egész sötét és aljas összeesküvésben legalább nem vagyunk társtalanok. Minden másban igen – ebben nem.

Amúgy pedig: ha Sztálin igen, akkor Zoltai miért is ne? Miért éppen Zoltai ne? Hiszen Zoltai hozza a kötelezőt. Zoltai munkásőr volt – az pedig mégiscsak a legalja. Zoltai elárult mindent, ami szép és fontos és igaz volt ebben a hazában. Zoltai a legsötétebb vörös seggnyalók egyike… És akkor most azt kérditek, hogy miért? Miért lehet ő díszpolgár? Helytelen a kérdés! A helyes kérdés éppen ez: miért pont ő ne lehetne díszpolgár Demszky Budapestjén?

Zoltai díszpolgársága a legtökéletesebb válasz arra, hogy miért tragédia, amiért „nem tetszettünk forradalmat csinálni”. Hogy legalább a pufajkásainkat meg a munkásőreinket nem húzkodtuk meg kicsit az aszfalton. De már ez sem számít. Már csak az számít, hogy Zoltai díszpolgár lesz. S ha valaki kitartóan és mégis és mindezek ellenére csak azt tudja kérdezni, hogy de hát miért, annak elárulom: azért, mert zsidó. S hogy ez zsidózás? Vajon miért az? Ha pedig ez a kérdés túl bonyolult, akkor inkább azt mondom: álljon elő valaki, és mondjon egyetlenegy indokot, amiért Zoltai megérdemli a díszpolgárságot!

Na ugye…

Te pedig, Zoltaikám, viseld büszkén az új kitüntetésedet. Ha elég sokáig élsz, kapsz te még másikat is. S azt tudd azért, hogy a te díszpolgárságod minden tisztességes zsidó polgártársunk szemében is botrány. Mert miattatok olyan nehéz és elviselhetetlen minden.
Bayer Zsolt

Majdnem Dózsafalva

Esztergom furcsa város. Az benne a legfurcsább, hogy még van egyáltalán.

Hogy van, az nyilván múltjának, történelmének köszönhető. Mégiscsak ez Szent István városa.

Hogy majdnem nincs – nos, ennek oka ugyanez. Esztergom azért lett kipécézve, mert túl nagy a múltja, a történelme, s mégiscsak ez Szent István városa. Meg aztán, túlságosan „klerikális”, mondták évtizedekig, amikor az ilyen vád felért egy halálos ítélettel.

Trianont is Esztergom szenvedte meg leginkább. Esztergom és Balassagyarmat. A hirtelen határszélre került két büszke város. Aztán jöttek az ötvenes évek, és sokáig úgy tűnt, hogy Esztergom megszűnik. Az volt a terv ugyanis, hogy Dózsafalvára keresztelik. Nyilván azon megfontolásból, hogy a kínhalált halt parasztvezér neve rátelepedjen az „úri”, a „reakciós”, az „istenes” és „papos” Esztergomra.

Kit zavart, hogy Dózsa amúgy nemesember volt, lófő székely? S kit zavart, hogy leghűbb embere is Isten szolgája volt, a nevezetes Lőrinc pap?

Nem zavart ez senkit.

S félek, ma sem zavar sokakat.

Mert végül is Esztergom Esztergom maradt – s jöttek az elfeledett évtizedek, határszélre vetetten, lesajnálva. Esztergom Esztergom maradt, s úgy tekintettek rá, mint „úri huncutságra”, mint a dzsentri semmirekellőségre. S világra jött Esztergom körül az ország legvörösebb megyéje. Az elfeledett Esztergom s körülötte a legvörösebb megye: ez a paradoxon vezet át bennünket a jelenbe.

A jelen pedig sok szempontból elkeserítő.

A jelen az önzés, a tudathasadás és a szétszabdaltság. Ilyen az ország is, persze, de itt valahogy még inkább összesűrűsödött mindez.

A jelen elevenen kitapintható abból a mondásból, amelyet egy helybélitől hallottam: „Esztergomban azért nem szeretkeznek az emberek, mert félnek, hogy a másiknak is jó lesz…”

Hát így, hát ez.

Itt, Esztergomban, Dózsa György lófő székely nemesember és Lőrinc pap is egymás torkának esett már, s a kushadók, az ostobák, a tehetetlenek, a helyezkedők, az önzők, a kalandorok és a hülyék, a súlyos bűnözők és a pitiáner bűnözők, a maffiózók és a gazemberek csak vigyorognak, nyálukat folyatják, részt vesznek a „harcban”, és naponta felállítanak valahol egy tüzes trónust, hátha ráültethetnek valakit. Egy éppen arra járót…

Igen-igen jó hasonlat ez, ha már a vörösök Dózsafalvát akartak csinálni Esztergomból, s ha már összehozták a királyi város köré a legvörösebb megyét – akkor maradjunk mi is ennél…

A tüzes trónusok ácsolói és a trónkövetelők így vagy úgy, de egy akolból valók. S valahogyan mindegyikük mögött felsejlik a régi jó pásztor, az MSZP vagy leánykori nevén az MSZMP. (Az az MSZMP, amely elhálta a nászéjszakát a mi rendszerváltásunkkal, és reggelre ébredvén már mint MSZP nézett bele asszonyosan a jövő tükrébe.)

Nézzük a helyi vállalkozókat.

Pikantériája az esztergomi gazdasági „elitnek”, hogy zöme a nagymarosi építkezésnél kezdte karrierjét, mint teherautó-sofőr. Nem tudom, érzik-e ebben a ionescui szimbólumot. Míg a rendszerváltás hajnalán tízezrek tüntettek a bős-nagymarosi gát ellen, addig az esztergomi gazdasági elit oda hordta a földet, s közben a kollektív emlékezet szerint – jó sok gázolajat lopott. Imigyen alapozták meg erejüket, majd együtt háltak a rendszerváltással, s most igazságot osztanak.

Az „igazságosztás” jó négyéves múltra tekint vissza Esztergomban. Vegyük kiindulópontként azt a gyalázatot, amikor Schleifer Miklós helyi vállalkozó megveri Meggyes Tamás polgármestert. A magyarázat szerint Schleifer Miklós vállalkozó azért veri meg a polgármestert – figyeljenek! Nem fogják elhinni! –, mert egy útfelújítás során, úgymond, rossz felé vitték az utat, s ezért a helyi néniknek nehéz megközelíteniük a kápolnát. És most kérem, képzeljék maguk elé Schleifer Miklós MSZP-s vállalkozót, akit annyira megvisel az idős asszonyok kápolnába járási gondja, hogy nekiesik a polgármesternek… Amúgy, csak hogy rögzítsük a tényeket: Schleifer nyolc hónapot kap felfüggesztve. S hogy egészen kerek legyen a történet: Schleifer ügyvédje a per során Haller Zoltán volt MSZP-s képviselő. Haller mentelmi jogát 52 rendbeli (!) bűncselekmény miatt 1997-ben a parlament felfüggeszti, és a képviselőt kiadja. Csak a rend kedvéért, részletezzük ezt az 52-t: 18 rendbeli sikkasztás, 16 rendbeli hűtlen kezelés, 18 rendbeli csődbűntett. Már-már, úgy tűnik, győz az igazság – ám valamilyen oknál fogva az 52 rendbeli bűncselekménnyel vádolt szocialista képviselő úr perének első tárgyalására tíz év múlva kerül sor. S tudják, tíz év alatt a dolgok jó része elévül, más részét eltüntetik – szóval Hallert végül felmentik.

Haller és Schleifer: történetünk első szép párosa…

De hogy ne vádoljanak bennünket elfogultsággal, a Meggyes elleni támadások másik nagy vezéralakja Kovács Géza vállalkozó.

Kovács Géza is hál egyet a rendszerváltással, s egészen a megyei MIÉP elnöki székéig röpíti a gyönyör. Apró szépséghiba az ő történetében, hogy azt megelőzően viszont III/3-as besúgó volt, miképpen erről ő maga számolt be annak idején, bár erre manapság nem emlékszik.

Kovács Géza vállalkozó, az egyszerűség kedvéért: piacos. Ebbéli minőségében támadja Meggyest, mégpedig azért, mert az önkormányzat megemelte a piaci helypénzt. Egészen pontosan az őstermelőkét nem emelte meg, csak az egyéb árusokét, s Kovács, pechjére, nem őstermelő. Így aztán, a városért érzett tettrekészsége kap vajszínű árnyalatot, s ez nem más, mint a legpitiánerebb önérdek.

Kovács Géza piacos akciózó és volt besúgó amúgy minden akcióját Láposi Elzával egyezteti.

No de kicsoda is Láposi Elza?

Ne, most ne a vezetéknéven töprengjenek. Ha ismerős, hát ismerős. Ámde Láposi Elza az a Láposi Elza, aki a 2006-os választások után kénytelen volt elhagyni az esztergomi képviselő-testületet, ahol addig MSZP-s képviselő volt. Nem választották meg. Ment hát Láposi, aki nem mellesleg Földes György élettársa. Földes György pedig az MSZP egyik legbefolyásosabb ideo­lógusa, s egyben jelentős pártpénzek felett diszponál. Ezzel a hátszéllel kerül Láposi Elza Esztergomból egyenesen a Népszava lapigazgatói székébe. S láss csudát! Manapság a Népszava nem tud úgy megjelenni, hogy ne legyen benne valami Meggyest lejárató írás. A Népszavánál arra esküdtek fel, hogy Meggyes Tamást tönkreteszik, bárhogyan is. Hazugsággal, rágalmakkal, a lehető leggusztustalanabb magánéleti lejárató akciókkal. Mindegy az, csak eredmény legyen. (S álljon itt egyetlen adalék a Népszavához: október 6-án, a nemzeti gyásznapon a Népszava volt Magyarország egyetlen napilapja, amely úgy tudott megjelenni, hogy egyetlen betű sincs benne az aradi 13-akról. Az „ez történt ma” című állandó rovatukban Thor Heyerdahl norvég tudósról emlékeznek meg! És nem mellesleg Hunvald Györgyöt mosdatják. Na, ez a Népszava…)

De haladjunk tovább, sorjában.

A következő szimbolikus rémtörténet, amikor tavaly felgyújtják Meggyes házát. A tettes: Misznéder János.

S bár ennyire egyszerű lenne!

Mert azt ugye senki nem gondolja komolyan, hogy Misznéder, ez az ócska, pitiáner kis szarjankó egymaga találta ki a gyújtogatást. Ő csak a végrehajtó. S hogy ki a megbízó? Nos, erre nézvést mondanak ezt is, azt is… Beszélnek például potom tízmillió forintról, amit Misznéder kapott valakitől, hogy gyújtogasson. S hogy kitől? Szerintem hamarabb és egyértelműbben ki fog derülni, mintsem gondolnák…

Addig is, nézzük meg, kicsoda Horváth Mihály, a Meggyes elleni támadások másik vezéralakja. Horváth Mihály vállalkozó Meggyes kampányfőnöke volt. S abban reménykedett, hogy ha Meggyest megválasztják, ő zsíros üzletekhez jut.

Nem jutott.

Csak két példa: Horváth vett egy lakást az esztergomi főtéren, 12 millióért. Felújította úgy nagyjából húszmillióért. Bekopogtatott a polgármesteri hivatalba, hogy a város vásárolja vissza tőle a lakást hetvenmillióért (70!). Elutasították. Mérges lett, de még maradt. De miután nem lett az övé nevetséges áron az ipari park kereskedelmi övezete, végképp feldühödött. S dühében az amúgy milliárdossá lett vállalkozó felfedezte magában a városáért aggódó patriótát, s a Meggyes elleni hajtóvadászat egyik főkolomposa lett.

Mert itt, Esztergomban, ez a helyzet, ez a rögvalóság: egyéni érdekeikben megsértett senkiházik úgy állnak bosszút, hogy városvédő álarcban nekiesnek a polgármesternek.

Talán nem fognak meglepődni, ha ugyanez látható a következő nagy érdekcsoport tevékenysége mögött is.

Történt, az önkormányzat építési tilalmat rendelt el a város egyik területén, 180 méteres magasság felett. És éppen ezen a területen van néhány telke Cserép János informatikusnak! Cserép János informatikus pedig úgy gondolta, ha már a város egyik legszebb helyén van néhány telke, akkor ő abból jól meg fog gazdagodni. Ám közbejött az a fránya építési tilalom. S láss csudát! Cserép János informatikusban feltámadt a rendíthetetlen patrióta, és nyomban létre is hozta a SZERETGOM nevű portált, amely azóta a Meggyes elleni gyűlölethadjárat első számú médiuma. S nyilván az is meglepi önöket, hogy a SZERETGOM-ot Horváth Mihály finanszírozza. Ki más… Újságírója pedig… Na, ezt inkább így: „újságírója” pedig Bejó Gábor. Bejó Gábor az a fajta kis médiamocsok, akit Amerikában, mondjuk, Robert De Niro szarrá szokott verni ködös éjszakákon. Egy minden gátlás és morális megfontolás nélküli suttyó, aki egyebek mellett Kui Rózsa (Meggyes válófélben lévő felesége) lakásán egyeztet az asszonykával, valamint MSZP-s és MDF-es politikusokkal (!), mi is legyen a következő lépés a polgármester lejáratásában. (Ha nagyon akarják, majd meghallgathatják a felvételeket. Döbbenetesek!)

A sor végén pedig említsük még meg szegény hülye Endrédi Józsefet, egy megőrült vállalkozót, aki létrehozta Civil Kurázsi című „lapját”. Tevékenységének eddigi mérlege: öt hónap fogház rágalmazásért…

Hát így, hát ez. Ez a csapat állt össze, hogy „megmentse” Esztergomot, a majdnem Dózsafalvát, s tönkretegye Meggyes Tamást.

Kiegészítésül annyit még, hogy Meggyes nincs egyedül. Ott van még Páva Zsolt vagy éppen Mádly Zsolt és a többi fideszes városvezető. Mert ezeknek már tényleg nincs más választásuk. Lassan valóban össze tudnak állítani egy MSZP-s börtönválogatottat, s hamarosan eltakarodnak. Hogy Arany Jánost idézzem: az anyjuk keservébe. Ennyi maradt tehát. Hazudozni, rágalmazni, ellehetetleníteni közülünk is mindenkit, bárkit, minél többeket. S a módszerek nem fontosak. Sőt! Bármi megengedett!

Aztán, ha az űzött vad nem bírja tovább, ha feladja, ha összeroppan, vagy ha kiáll mögüle a pártja: tiszta haszon.

Ezt tessék mérlegelni, megfontolni. S kéretik gondolkodni. A gondolkodás luxusa még Dózsafalván sem tilos.
Bayer Zsolt