hetivalasz.hu - 9. évfolyam 43. szám, 2009.10.22


"A szabadságunk ugye vicc?"
Fidesz 2010: furcsa intézkedések következnek
Stumpf András - hetivalasz.hu
Ha jövőre méltó ünnepet akarunk, az utcai álldogálás már kevés lesz. Tettek kellenek - mondja Karátson Gábor. Az '56-os szervezkedése miatt elítélt festőművész szerint nem törvénytelen, de furcsa intézkedésekre lesz szükség, ha a Fidesz kormányra kerül.

- Az 50. évforduló óta ez az első október 23-a, amikor nem volt "Gyurcsány, takarodj!". Elégtétel a három évvel ezelőtti könnygázért - melyből az Astoriánál önnek is jutott -, hogy a megszólított idén eleget tett a felszólításnak?

- Elégtételre nincs szükség, hiszen a három évvel ezelőttinél így utólag sem tudnék elképzelni méltóbb ünnepet '56-nak. Korábban nem tulajdonítottam jelentőséget a kerek évfordulóknak, pedig úgy látszik, mégiscsak van valami ezekben a számokban - hogy éppen akkor rajzolódott ki, mennyire nem jutottunk előrébb annál, ahol 1956-ban voltunk. Mint amikor a gyerek a papírt satírozza, és egyszerre előtűnik alóla az ötvenforintos mintázata - ilyesminek látom a forradalom és az ötvenedik évforduló viszonyát. Nem volt teljesen az, nem volt ugyanolyan fenséges és megrázó, de a mintázatuk megegyezett. Huszonegy éves fejjel, ötvenhárom éve megérezhettem, ahogy megszűnik az elfojtás, amelyben egy tömegtársadalom mindig él, és ez a közös történés, amelynek mindenki része, a szerelemhez hasonló lelkiállapotot idéz elő. Három éve is volt hasonló élményem. Amikor az Astoriánál valamit fellőttek a fejünk fölé, és nem is tudom, milyen tüzes nyavalya hullott a hajamra, sokan kiabáltak, hogy "Vigyázz!". Valami összeköti ilyenkor még az idegeneket is.

- 1957. május elsején meg óriási tömeg ünnepelte Kádárt, ráadásul az utcai forradalmárok csak néhány tízezren voltak. Nem illúzió a magyar nép nagy, közös forradalmáról beszélni?

- Nem. Itt van mondjuk fölöttünk ez a villanykörte. Egyikünk sem tudná megtervezni, legyártani, ahogy sok milliárd másik ember sem. Mégis: mindenki használja. Ilyen villanykörte volt a forradalom. Nem csak azok voltak részesei, akik fegyvert fogtak vagy szervezkedtek. Azok is, akik otthon várták, hogy mi lesz. A börtönben is végig megmaradt ez az összetartozásérzés. Persze amikor másfél év után szabadultam, tényleg jöttek a szemrehányó kérdések, hogy "tulajdonképpen mit akartatok?". Ezen akkor is nagyon csodálkoztam. Sosem éreztem ugyanis, hogy csak mi, egy szűk csoport akartunk volna valamit, hogy kitüntetett szerepünk lett volna. Ami akkor történt, azt mindenki akarta. Az persze igaz, hogy az ország megtagadta a saját forradalmát. Ettől még az övé volt.

- Tulajdonképpen mit akartak?

- Senki nem rágódik ilyesmin, amikor azt kiabálja, hogy "Ruszkik, haza!". Emlékszem, amikor fölértünk a Margit hídra, akkor kezdtük ezt skandálni. Addig, részben óvatosságból, olyan blődségeket kiabáltunk, hogy "Minden ország katonája menjen saját hazájába!". Az a hirtelen felszakadó, revelációerejű "Ruszkik, haza!" nem annyit jelentett csupán, hogy menjenek ki innen, ahogy kimentek Ausztriából, és legyen nálunk is jólét. Amikor az ember elindul szétlövetni a fejét, az nem épp a legrövidebb út a jólét felé. A forradalom a magyar társadalom immunreakciója volt - a megtámadott organizmus felelt így az őt felszámolni kívánó kórokozóra. A "Se kommunizmus, se kapitalizmus!" jelszava is erről szólt. Nem pontos program volt, de valami, ami kimozdított a tespedtségből. Pedig akkor még nem is láthattuk, hogy mennyire egyformán támadja az élhető társadalmat mind a kettő.





- Az a tizenhárom nap elég volt arra, hogy - nem se ilyen, se olyan, hanem valamilyen - jövőt tervezzenek?

- Volt még néhány hónap utána. Mi is folytattuk az utóvédharcokat a Mefeszben - egészen februárig. És miért ne valósulhatott volna meg mondjuk az, hogy a munkások az üzemben megválasztják a saját képviselőjüket? Talán ki lehetett volna egyezni egy moderált kisvállalkozói kapitalizmusban. Mindig mondják persze, hogy történelmietlen felvetés a "mi lett volna, ha".

- Nem az?

- Anyámat '45-ben a pinceparancsnok az ostrom utolsó napján kiküldte a kertbe havat lapátolni. Már két napja nem volt lövöldözés. Velem játszott épp, amikor szólt neki a bácsi. Anyám azt mondta, mindjárt jön, és kiment. Ahogy kilépett, eltalálta egy gránát. Ha egy perccel előbb küldi ki a bácsi, vagy egyetlen perccel később, akkor az lett volna, hogy nem veszítem el tízévesen az anyámat. Ez miért történelmietlen? Ha győz a forradalom, nem biztos, hogy pártokra szakadt volna az ország. Megvolt a jövő forgatókönyve. A lényeg viszont tényleg nem az, hogy mi valósulhatott volna meg, hanem az a tény, hogy megtörtént. Olyasmi ez, mint a fatimai csoda. Tízezren látták, ahogy a nap táncolt az égen. Mi a jelentősége? Senki sem tudja. Mégis örömteli a közösen átélt csoda, amelyben egy pillanatra mindenki osztozott. A forradalom óta Magyarországon nem történt ilyen. Mára a beszélgetés csatornái is befagytak. A metrón például - éveken át figyeltem - az emberek nem néznek egymás szemébe. Mintha egy rakás vízi hulla zötyögne ott.

- Azért önnek is jobb lett a húsz éve október 23-án kikiáltott köztársaságban. A népköztársaságban a börtön után fizikai munkát végzett, aztán korrektúrázott, a rendszerváltás után viszont végre taníthatott egyetemen...

- Igaz, bár nem így kezdődött a dolog, hanem úgy, hogy kirúgtak a könyvkiadótól. Utólag már tényleg mondhatom, hogy aki kirúgott, jót tett velem. A most kirúgottak tízezrei viszont aligha mondhatják el ezt magukról. Nem hiszem, hogy mindnyájan elmehetnek másnaptól kínai filozófiát tanítani, mint én annak idején. Nyilvánvaló, hogy az elmúlt húsz évben sem sikerült kialakítanunk egy fenntartható, működőképes rendszert. Az ökopolitika híveként a kapitalizmus jelenlegi formájának tarthatatlanságáról is jó ideje beszélek, s most a gazdasági krach beköszöntével meg is veregethetném a saját vállam. Ettől még senki sem figyel a lényegre, hogy ez a válság csak tünete a társadalom szétesésének, s hogy erre az eddigi rendszerek nem jelenthetnek megoldást. Az a folyamat például, melynek következtében a magyar falvak elvesztették létfenntartó képességüket, a kommunizmusban teljesedett ki, de a kapitalizmus sem állítja meg a rombolást. Beszédes, hogy amikor Kádárék, Grószék a gáttal tönkre akarták tenni a Dunát, a baráti Ausztria is besegített nekik. A várható ökológiai katasztrófa szemszögéből a kommunizmus csupán a kapitalizmus különösen kellemetlen válfaja.

- A Duna mégis megmenekült - épp a rendszerváltásnak köszönhetően.

- Folyamatos veszélyben van azóta is.

- Az egykori '56-os követelésekből a szabad, független, demokratikus állam azért megvalósult...

- Szabad, független állam? Ez nyilván valami vicc. A szovjet hódoltság alatt sem voltunk ennyire beszorítva, mint most az IMF által. Pislogva figyelem a híreket. Éppen azt hallom, hogy a Vakok Intézete talán mégis kap pénzt a működésre, de azért ez már tényleg Dürrenmatt világa. Amikor azon tanakodnak, hogy a Vakok Intézetét bezárják, meg hogy a gyerekek nem kapnak enni...

- Mindenesetre Orbán Viktor, akit az előző választások előtt fényvitéznek titulált, szintén nem valószínű, hogy kilépne a kapitalizmus keretei közül.

- A fényvitéz kifejezés lehet, hogy erős volt, de festő vagyok, aki elsősorban a szemén keresztül tapasztal. Nem tudtam volna megmondani, hogy mi lesz közgazdaságilag, ha Gyurcsány nyer, de amikor megláttam a fejét a tévében, elborzadtam, s az jutott eszembe, hogy ez a sötétség álarcát viseli. Orbán hozzá képest tényleg fényvitéznek látszott, s ma sem szégyellem, amit mondtam, mert azóta már bebizonyosodott, hogy ha ő jött volna 2006-ban, nem itt állnánk. Ráadásul nemrég beszélt új korszakról, arról, hogy ennek a fajta kapitalizmusnak vége. Ez rokonszenves. Látok más biztató jeleket is. Páva Zsoltnak például úgy fest, sikerült visszaszereznie a pécsi vízművet. Amikor a tévében láttam, hogy leengedik a francia zászlót, és felvonják a magyart, akkor bizony csettintettem egyet, hogy ez azért már mégiscsak döfi. Nem mintha bajom lenne a franciákkal. De a zászlócsere jelezte: igenis lehetséges véget vetni valaminek, s valami újba, sajátba fogni.

- Az sem gond, ha jogilag megkérdőjelezhető módon lehet belefogni abba az újba?

- Törvénytisztelő vagyok, de csak abban az értelemben, hogy betartom a törvényeket. Tisztelni viszont valójában nem tisztelem őket. Hogyan tisztelhetném azt a jogot, amely alapján nyugodtan működhetnek csirkegyárak? Amely megengedi, hogy egy vétlen élőlénynek fájdalmat, szenvedést okozzanak. Én legalább, ha elvisznek és kínoznak - utóbbira szerencsére még a börtönben sem volt példa -, tudom, hogy mondjuk a hazáért szenvedek, ami által felmagasztosul a szenvedésem, azaz könnyebb, mint a csirkéé, amely nem tud semmiről, a fájdalmat, a szenvedést viszont ugyanúgy érzi, ahogy én. Ugyanilyen vétlen, tudatlan, de feltétlenül érző lény az emberi magzat - ez a jogrend pedig nem lát kivetnivalót abban, hogy sorozatgyilkosságot engedjen elkövetni rajta. Arról nem beszélve, hogy az elmúlt húsz évben jogszerűen mentek végbe égbekiáltó galádságok - például a százmilliós végkielégítések is törvényesek. Mindenesetre biztatóan hangzott, amit Kósa Lajos mondott nemrég, hogy nem törvényellenes, de nagyon furcsa intézkedések következnek jövőre. Remélem is. Ha igazán méltó ünnepet akarunk majd 2010-ben, ahhoz az utcai álldogálás már kevés lesz. Tettekre lesz szükség.

---